UNOKÁIM
(Tanulságos igaz történetek egy matriarchális család életéből.)
IRÓDOTT: folyamatosan 1977-1998
között, 22 éven keresztül, attól kezdve, hogy a „nagy családba” egy időben
két fiúunoka született. A szerző egy csodálatos nagymama – Rita
néni.
AJÁNLÓ EGY KORTÖRTÉNETI DOKUMENTUMHOZ
A Kedves Érdeklődő Olvasónak – ha stílszerű akarok lenni – meggyőződéssel mondhatom, hogy most egy „kortörténeti” dokumentumot „tart” a kezében. Egész pontosan, ha néhány évtizeddel ezelőtt nem találták volna fel az internetet, akkor most ténylegesen is a kezében tarthatná.
Napjainkban az elektronikus médiában is egyre közkedveltebbek a sorozatok. Újságunk is elhatározta, hogy belép egy ilyen, „sok-sok hetes vállalkozásba”. Terveink szerint minden héten egy, vagy két rész jelenne meg. Ám esetünkben az írás-folyamnak legkevésbé a sorozat-jellegét emelném ki – hisz ez valójában csupán egy „technika” a hosszabb írások megjelentetésére, – hanem sokkal inkább a műfaji és tartalmi voltát, amiről úgy vélem, hogy semmiképpen sem egy szokványos metodika részünkről.
Sorozatunk műfaja tehát: „Családi kortörténeti napló”, aminek nem mindennapi mibenlétét pont az az időszak adja, amelyről szól, hisz ez a majd’ negyedszázad történéseit tartalmazó sorozat (1977-1998) még jóval az ún. rendszerváltás előtt kezdődik el, de az új érából is épp egy évtizednyit felölel.
Miközben az Olvasó egy „profi riportkönyvet lapozgathat a kezében”, meglepetéssel tapasztalhatja, hogy azok az örömök, és javarészt kellemes történések, melyeket különösképpen a gyermekek, unokák okozhatnak egy békés, meghitt családnak – amennyiben az kialakította belső értékrendjét – e kisközösség belső mechanizmusai akár a nagyobb politikai változásoktól is aligha függenek.
A naplóból az is teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a család a mindenkori társadalom legmeghatározóbb sejtje, mely szinte egyedül képes értékeket átörökíteni a következő nemzedékre.
Tartalmában azonban nem csupán ettől érdekes ez a Napló, hanem attól is, hogy nagyon kevés azon neveléstudományi- és kulturális antropológiai művek száma, melyeket ez a „mű” e sorozatban folyamatosan fellelhető és tetten érhető precizitással, valóságos filmszerű pörgéssel és objektivitással ábrázol. A Napló életszerű „filmvetítése” nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az ember egy izgalommal teli írást olvashat a sorozat valamennyi részében egy család egyszerűnek tűnő mindennapjairól.
Olvasása lefoglalhatja a kismamáktól kezdve a nagymamákon és nagypapákon át az olyan családapákat is, akik ráismernek saját gyermekeikre, vagy éppen a saját gyermekkorukból kisebb testvéreikre – azok csínytevéseire, eredeti romlatlan gyermeki megnyilvánulásaira.
A sorozat különböző részei az Olvasó számára rég a feledés homályába veszett emlékeket és érzéseket is felidézhetnek, s úgy gondolom, hogy mindez így együtt már nagyon komoly „valami” egy ember életében, s bizonyos értelemben az írottak egy kicsit gondolkodásra késztetnek a tekintetben is, hogy mi az élet értelme.
Természetesen a sorozat épp az életszerű és egzakt módja miatt figyelmébe ajánlható a legkülönbözőbb szakterületek szakembereinek is – mint például pedagógia neveléstudomány, pszichológia, szociológia, kulturális antropológia – akik a Naplóban olvasottakat bizonyára szakmailag is értékelni tudják, és akár hasznosíthatják is kutató-munkájuk során.
Végezetül a sorozatunk indítása előtti bevezetőnkben fontosnak vélem, hogy röviden szóljak magukról a szerzőkről.
Rita-nagymama, a napló írója szinte valamennyi szláv, valamint német és francia nyelven tudó külkereskedelmi tolmács volt az egyik egykori Minisztériumban. Napló.-vezetési foglalatosságát mindenek előtt az a nagyfokú, családja iránt érzett szeretete motiválta, melyről úgy vélekedett, hogy írása nagyban segíthet a család összetartásában még akkor is, amikor Ő már nem lesz.
A Napló kiadását – mint már említettem –
Kati leánya határozta el, mert felismerte édesanyja írásának a családi vonatkozásokat meghaladó értékét.
Ő egyrészt „örökölte” édesanyja íráskészségét, másrészt rendelkezik szerkesztési ismeretekkel is, s ezért merte „bevállalni” a rendkívül értékes Örökség – úgymond – sajtó alá rendezését. Ami a munkáját illeti: nos, a Magyar Tudományos Akadémián több évtizeden át a két-, ill. többoldalú államközi egyezményeken alapuló tudományos kapcsolatok megfelelő működtetésének egyik meghatározó felelőse volt.
És, - mint a műből is kitűnik, - Katalin két okos, kedves, egészséges nagykorú gyermek édesanyja.
A sorozat olvasásához mindenkinek kellemes időtöltést kívánunk!
Lukácsi Bálint,
az Amerikai-magyar Hírhatár Szerkesztősége nevében
Előszó
Idézet Zágon István:
„Az anya meg a szülő” c. művéből
Az anya meg a szülő, - két fogalom, mely alapjában véve ugyanazt jelenti. De valahogy mégsem ugyanaz. Olyan különbség van köztük, mint amikor az ember azt mondja: állam, meg azt mondja: haza. A hazáért élek és halok, az államnak adót fizetek. És annak ellenére, hogy adót fizetni lényegesen könnyebb, mint meghalni, mégis rengeteg emberről hallottam, aki lelkes örömmel halt volna meg a hazáért, de soha senkiről nem hallottam, aki lelkes örömmel fizetett volna adót.
Így vagyunk valahogy az anyával, meg a szülővel. A szülő hivatalos kifejezés, – az anya magánjellegű. A szülő minden, ami értelmet jelent, erőt és kötelességet, - az anya pedig minden, ami érzelem, áldozat és a leggyönyörűbb gyengeség a világon.
Az anya meg a szülő egy ember. De ennek az egy embernek egész más tulajdonságai nyilvánulnak meg szülőben, mint anyában.
Aki a 3-dik szobából csukott ajtón át is meghallja, hogy a 6 hetes kislánya sír, az az anya. Aki szeretne azonnal berohanni hozzá, és egy kis jó langyos tejecskével elcsitítani azt a kis ártatlankámat, - az is az anya. Aki be is rohan hozzá, kibontja, megnézi, tisztába teszi, de soron kívül egyetlen korty anyanektárt se juttat neki, hanem szigorúan ragaszkodik az orvosilag előírt étrendhez – az már a szülő. Akinek szíve szakad, amikor a gyereknek fogzási fájdalmai vannak, az az anya. De aki csukamájolajat ad neki, hogy minél hamarabb minél több foga jöjjön ki – az már a szülő. Általában: aki képes arra, hogy saját ön szülött gyermekének beadja a csukamájolajat, azt a szörnyű, dohosan csúszós, ízetlen és mégis kibírhatatlan kotyvalékot – az nem is lehet anya. Az csak szülő lehet. Aki azonban ugyanekkor képes arra, hogy azt mondja: nyönyönyö, jaj de jó, jaj de finom, és hősies elszántsággal a szívében, de háborgó indulatokkal a gyomrában maga is megkóstolja azt a veszekedett csukamájolajat – az nem szülő, kérem: az már megint az anya.
Aki büszke arra, hogy az ő gyermeke már olyan nagy kisfiú. hogy az idén 1-ső osztályba iratkozik, az a szülő. De aki a megnyitóra sírva kíséri a gyereket, és amikor a többi gyerek közé engedi őt, úgy érzi, mintha most lépne be az oroszlánbarlangba, - az már megint az anya.
Aki nappal megbünteti a gyereket, mert elszaggatta a nadrágját – az a szülő. De aki azt a kis nadrágot éjjel könnyes mosollyal foltozza meg, - az az anya. Aki azt mondja: haszontalan kölyök, már megint nem tanulsz? – az a szülő. De aki fűnek-fának keservesen panaszkodik, hogy annak a szegény gyereknek mennyi rengeteget kell tanulni, az már megint az anya.
Aki a kamasz fiát tánciskolába viszi, - az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök milyen ügyesen teszi már a szépet ennek- vagy annak a kislánynak – az még mindig a szülő. De aki ugyanekkor nagyokat nyel, mert úgy érzi, hogy most kezdik tőle elszakítani lelkétől lelkedzett magzatát, és tulajdonképpen legjobban szeretné a fia táncpartnerét, azt a kacér, kis szőke démonnövendéket megpofozni, - az már megint az anya.
És mégis: az anyából lesz a jó anyós, a szülőből a rossz. Amely anyósi állapot tart mindaddig, amíg meg nem születik az első unoka. És akkor valami egészen váratlan és meglepő dolog történik. Eltűnik a szülő és eltűnik az anya. Vagy mondjuk inkább: a kettő összeolvad – és nagymama lesz belőle. De a nagymama se az anyára nem hasonlít, se a szülőre. Annyira nem, hogy állandóan hadilábon áll mind a kettővel. A szülőt ridegnek tartja, az anyát túlzottnak, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és 100%-osan, - a gyerekkel!
Mintha soha nem lett volna szülő, és soha nem lett volna anya. Mintha így született volna ötvenegynéhány esztendős korában, - egyenesen nagymamának!
Bemutatkozó levelem az Amerikai HírHatár tisztelt online Olvasóinak!
Az „éterben” véletlenül „találkoztam” az Amerikai-Magyar internetes Hírújsággal . Bár azt mondják, véletlenek nincsenek. Én is ezt vallom. Egymásra találtunk. Az ő újságjának van egy olyan rovata, hogy „Múlt-Kor”. Nekem meg van a „múlt korról” egy zseniális történetem. Igazából édesanyám írta. Szorgalmasan, 22 éven keresztül.
Címe röviden: „Unokáim”
„Ez egy kortörténeti napló, mely a kis unokák értelmi nyiladozásáról szól. És benne vannak az értelmiségi család mindennapjai. Van egy sajátos miliője, hangulata. Élményszerű, filmszerű, pörgős, olvasmányos, tele van jelzőkkel, metaforikus szókapcsolatokkal.
A történet kedves, szeretetteljes, sugárzik belőle a gyerekek iránti őszinte érzelem – másrészt egy kutatónak talán instrukciókat is adhat a szűkebb magyar valóságról, annak egy szeletéről. Minden korosztályt érdekelhet e folytatásos történet-sorozat, különösen azokat a fiatalokat, akik egykoron maguk is érintettek voltak e témában…”
Fenti jellemzést én csak összeállítottam. Igazából azok az emberek – köztük jeles kiadók szakemberei - mondták el véleményüket, akik olvasták a napló egyes részeit, és remekül szórakoztak.
Kicsit magunkról. Édesanyám már 12 éve nem él. De én még életében megígértem neki, hogy egyszer megjelentetem a „művét”. Nem volt ő profi író, de szívvel-lélekkel vezette naplóját, ez volt az élete. Minden mondatából süt az emberség, a tisztaság, a szeretet. És a humor. Ha valaki beleolvas, meg fogja érezni.
Magamról sem írnék sokat. Ha olvassák a naplót, úgyis megismernek. Én vagyok a Laci és – a 12 évre rá született Szandi anyukája. Azt mondják, jó gondolataim vannak, és humorral megáldott írói vénám. Tanári diplomát szereztem, a helyes írásra nagyon érzékeny vagyok, és a fogalmazókészségem is eredeti, állítólag. Mégsem mertem egy sort sem leírni, ami meg is jelenhetett volna valahol. Ez ideig.
Szeretném, ha minél több olvasója lenne ennek a kis – folytatásos - rovatnak! Ha ez sikerül, szívből fogok örülni és ígérem, hogy lesznek még másfajta ötleteim, írásaim is.
Olyan gondterhelt világban élünk, ahol szerintem nem fölösleges a jó szó, a mosoly, a segítőkészség, és a szeretet képességének kimutatása. Éljünk vele! Jó olvasást kívánok!
Kovács Kati
1.rész
Szereplők
(A jellemzést a szerző kisebbik lánya, Kati, az iromány folytatója, próbálja érthetőbbé tenni az olvasó számára 2014-ben)
Zsuzsika (1973), első unoka - angol középiskolai nyelvtanár, 3 gyermekes komoly családanya
Tomi (1977), második unoka - művelődés-szervező és epidemiológus, nős, 1 fiú édesapja, udvarias, kifejezetten jóképű, melegszívű, darts rajongó-és versenyző
Lackó (1977), harmadik unoka - humán erőforrás tanácsadó végzettségű, jelenlegi bécsi munkahelyén a Schwehat-i repülőtéren pozíciója: költségelemző - vőlegény, jelenleg Bécsben dolgozik - udvarias úri fiú, melegszívű, darts rajongó-és versenyző + amatőr focista, és gitár „művész”
(A két fiú egyben igazi jó barát is, kellő tisztelettel-, intelligenciával-, toleranciával- és humorral viseltetnek „őseik” iránt)
Szandi (1990), negyedik unoka - színművészetet tanul, különleges kisugárzású, bájos és tehetséges, érzékeny, makacs szépség. Tanárai komoly jövőt jósolnak neki. Ő maga egyenesen Amerikát célozta meg…
Rita néni – „Mamika”, a mű szerzője (1921-2002) – fordító, tolmács. Komoly, köztiszteletnek-és szeretetnek örvendő úriasszony, gyönyörű angyali fehér hajjal. A messzi Szibériából csöppent e földrajzi tájra. Élt Lőcsén, Kassán, Pozsonyban, Miskolcon és Budapesten. Sokunk életében Ő - „fogalom”!
Jocó (1914-1995) – az elvált férj. Közgazdász. Sármos férfi, a nők bálványa. Vidáman éli életét egy Pozsonyi úti kis legénylakásban. Gyakran megjelenik a „gellérthegyi bázison”. Minden családi eseményen részt vesz. Távolról imádja családját.
Mari (1946) - Zsuzsi, Tomi édesanyja. Angol nyelvtanár. Először egy középiskolában-, majd a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen tanít. Többek között orvosokat, professzorokat készít fel szakmai nyelvvizsgára. Igen népszerű az egyetemisták körében. Hátizsákkal jár, üvegből issza a teát (a saját előadása alatt is), a tanítványa - partnere. Angliai tapasztalatait ragyogóan kamatoztatja a diákok körében. Rendkívül szorgalmas, jó szívű, segítőkész, kötelességtudó, a tananyagot számon kéri, sokszor elégedetlen, mivel eredményorientált, néha erőszakosnak tűnik. Másfelől viszont „bűbáj”, lételeme a vendégeskedés, „állandó partizó” - társasági lény.
Péter (1944) - Mari férje. Az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezető főorvosa. Komoly, lelkiismeretes, tekintélyt parancsoló, csendes, megfontolt, családszerető. Mint kutató, rendkívül sokat dolgozik - munkamániás, állandó utazó, bejárta az egész világot.
Kati (1951) - Laci és Szandi édesanyja (a mű „társszerzője”). Intelligenciája vele született. Kedves lány, az állami apparátusban dolgozik, majd az MTA-hoz kerül. Közben elvégzi az egyetemet, tanári diplomát szerez, de végig köztisztviselő marad. Mint külügyes, egy időben sokat utazik. Melegszívű, segítőkész, bizonyos dolgokban rendkívül laza, vagány, belevaló csaj, az átlagtól messze eltér, magát individuumnak valló, a gyerekek szerint sokszor parancsolgató. Ennek ellenére igazi anyatigris. Szereti a valódi ember-baráti eszmecseréket, képes átélni mások problémáit, megoldást találni. Igazi nő(stény), sexis, bulizós. E mű szerzőjével ő lakik egy fedél alatt.
István (1949) - Kati első férje, Lackó édesapja. Arisztokrata családból származik. Az egyetemről eltanácsolják. Egy ismert és népszerű zenekar gitárosa lesz. Felesége mellette áll, támogatja. A 80-as évek elején kimegy az NSZK-ba az együttessel. Páran kint maradnak. Ő is köztük van.
Peti (1952-2012) - Kati második férje, Szandi apukája. Szerszám-tervezőként kezdi pályafutását. Életművész, zenerajongó. Igazából sosem nő föl. Fütyül a konvenciókra, az erkölcsös-példamutató magatartásra. Feleségével együtt az „élni- és élni hagyni” elvet mesteri fokon művelik. Lackóba korán beleülteti a foci szeretetét: viszi a Fradi pályára edzeni, a kis család a foci okán kijut Annecy-ba (Franciaország) is a csapattal. Élete fő értelmének Szandra lánya „megalkotását” tekinti. Távol van a példamutatástól. Hazafelé az óvodából gyakran betérnek a középúton lévő sörözőbe egy fröccsre és egy üdítőre. Különös lelki kapcsolat alakul ki közöttük. Jó megfigyelő, jó barát, nem akar senkit meggyőzni, mégis, tanácsait gyakran megfogadják. Egyéni, fanyar humorral rendelkezik, a kivételezettek részesülnek igaz szeretetében. Egy ismerősünk szerint Peti egy elrugaszkodott intellektuel, művész beállítottságú barátaival egy – sokunk számára érthetetlen, - „tolvajnyelven” beszélnek.
Marika néni (1920-2013) – Rita legjobb barátnője, Marika keresztanyja. Apró termetű, vidám, csivitelő, tűzről pattant asszonyság, Miskolcról érkezik a gellérthegyi otthonba. Ilyenkor mindig felszabadul a családi terheitől, leginkább kulturális szenvedélyének hódol: nincs az a felkapott színházi darab, amire aznap estére ne sikerülne jegyet szereznie! A rövid látogatások során az „öreg barátnők” szépen „kitárgyalják” családjaikat, megvitatják a világ dolgait, és jókat vitatkoznak.
Zsuzsa (1951) - Kati legjobb barátnője, Rita „3-dik, fogadott lánya” (ő is környékbeli). Okos, szép lány, a MALÉV-nél sikeres karriert ér el, külföldön kihelyezett állomásvezető lesz. A két lány között – még gyermekként - ritka szoros barátság alakul ki dacára annak, hogy életük java részét távol egymástól, - különböző országokban élik. Félelmetes vonzás van közöttük, valószínű „korábbi életükből” hozták magukkal. Amikor pár napot együtt töltenek, „bevonzzanak” különböző embereket: ilyenkor sűrűsödnek körülöttük a programok, a pasik és az események. Ismerik-értik-érzik egymást, mindig van beszédtéma, sosem tudják abbahagyni…
Jutka (1953) - Kati másik jó barátnője, Szandi keresztmamája. Szintén gellérthegyi lány. Bolondos, jó szívű, eredeti humorral megáldott, szeretni-való aranyvirág. Ha nem lenne, ki kéne találni. Mozgékony, temperamentumos, előbb mondja, mint gondolja. A messzi Brazíliában tengeti életét. A kereszteléskor adandó második nevet egyszerre mondta ki egy beszélgetés során a két anyuka: „Sára”, így lett Ő a kereszt-mami.
Színhely: Budapest (a gellérthegyi tágas, polgári- és az óbudai kényelmes lakótelepi otthon), valamint a balatonakarattyai nyaraló
Ebben az írásműben „Rita-mami” meséli el két lánya: Mari és Kati két-két gyermeke – Zsuzsi-Tomi és Laci-Szandi - cseperedésének apró, többnyire vicces epizódjait 1977-től egészen 1998-ig, azaz - 22 évi gondos megfigyelés- és naplóba rögzítés e mű tartalma.
A kéziratot a Rita nénivel együtt élő kisebbik lánya, Kati, - apró korrekciókkal, - a lényeget kihangsúlyozva, de a tartalmi részén érdemben nem változtatva – sajtó alá rendezte 2014-ben, 12 évvel édesanyja halála után.
IME:
1977.
1977. április 12.
Zsuzsi 4 éves korában két újszülött érkezett e világra
Budapesten 1977. február 1-jén megszületett Tomika, március 16-án Lacika, az unokatestvér. Zsuzsika ekkor 4 éves.
Tomi nővérkéjét gondosan előkészítették a testvérke születésére, féltékenységében mégis hajmeresztő dolgokat művelt. Bebújt pl. a szekrénybe és lepisilte a kabátokat és a cipőket. Máskor bekakilt abba a vödörbe, ahol Tomika pelenkáit tartják. Amikor felelősségre vonták, azzal védekezett, hogy „a testvérke is odakakil”!
Mari egyszer tisztába tevés közben azt mondta Tomikának: „Ne kapálózzál így husikám, mert nem tudom rád adni a pelenkát!” Zsuzsa persze „csupa fül”, és megszólal: „Anyu, nekem is mondd azt, hogy „husikám”! Egy óvatlan pillanatban Zsuzsika bekapott 20 db. Polivitaplexet és 20 db. C vitamint, halálra rémisztve a családot. Mikor már túl voltak a nagy ijedtségen, Péter megmagyarázta neki, hogy nem szabad olyan sok gyógyszert bevenni, mert attól beteg lesz. „Én igenis beteg akarok lenni” – volt a válasz. Máskor meg: „Én igenis rossz akarok lenni, és rossz is leszek”.
No, persze, tudni kell, hogy Zsuzsika alapjában véve egy érzékeny, melegszívű kislány. Tomi születése előtt-és után 2-2 hétig Mariéknál laktam, hogy – mint jó nagymama - segítsek nekik. Korábban meséltem Zsuzsikának, hogy Kati néninek is lesz kisbabája. „És mikor jön hozzánk?”- így Zsuzsi. „Majd ha olyan nagy lesz, hogy ülni tud” – feleltem. „Akkor ha a kisbaba olyan nagy lesz, hogy ülni tud, adunk neki egy babát a másik szobából, hogy legyen mivel játszania”. Amikor megtudta, hogy megszületett Lacika, azt mondta: „Úgyis én leszek Kati néni (azaz, a nagynéni) kedvence!”.
Tomi születésekor a köldökzsinór a nyaka köré tekeredett, így rögtön oxigént kapott. Inkubátorba tették néhány napra, az anya hamarabb kijött a kórházból, mint a kisfia. Otthon eleinte szépen fejlődött, majd egyre jobban kezdett köpni, a Heim Pál Kórházba került, ahová Mari naponta 4-szer járt szoptatni. Eleinte gyomorszűkületre gyanakodtak, és szóba jött a műtét, később gennyt találtak a vizeletében, és most a veséjét vizsgálják.
Lacika egy nyugodt kisbaba, csak lusta szopni, úgy hogy Katinak be is gyulladt a melle és 40 fokos láza lett. István megígérte kisfiának, hogyha megnő, kap egy pofont. Erős kisbaba, 3 hetes korában éjjel „elcsavargott”. Kati este ágyacskája közepére fektette le, hason. Éjjel mocorgást, krákogást, nyivákolást hall. Odamegy, sötétben tapogatja az ágyat, a gyerek sehol. Hát ez volt a kis csavargó első éjszakai „kiruccanása”. Ott feküdt szorosan az ágy legvégéhez lapulva keresztben, és nyögött, mint egy nagy!
Kati császárral szült. Lacika aznap jókedvre derítette az egész orvosi kart, mert még félig a mama hasában éktelen üvöltésbe kezdett. Meg is jegyezték, hogy ez egy életre való kölyök lesz. És – még meg sem született – máris történt vele valami. Kubinyi főorvos belevágott a fejébe, úgy kellett összevarrni (a vágás felületes, nem veszélyes – de azért megmaradt).
1977. június 21.
A nagymami „besegít” Óbudán
Három napig Mariéknál voltam. Zsuzsikával az utóbbi időben, főleg Tomi születése után, „elromlott a viszony”. Még tavaly nagyon szeretett, egyszer meglepett a vallomásával: „Mamika, Te olyan szép vagy, legyél Te az én édes anyucikám”! Szinte megijedtem, hogy Mari féltékeny lesz. Máskor meg: „Neked olyan jó szagod van, olyan Mamika szagod”! Tomika születése környékén viszont azt kellett tapasztalnia, hogyha én megjelentem, a mama eltűnt (olyankor Marinak vagy orvoshoz, vagy kórházba kellett mennie). Ez többször is megismétlődött. Aztán a mama egyszer csak megjelent egy új babával, aki mindezen felül roppantul elfoglalta. Gondolom, hogy kis gyerek eszével arra gyanakodott, hogy ezekben a „praktikákban” a mamikának is valami szerepe van. Szinte gyűlölt. Akarattal nem közeledtem a kicsihez, hogy ne fokozzam a féltékenységét. Így terrorizált engem már 4 éves korában! Egyszer Mari kimondott kérésére a karomba vettem Tomikát. Zsuzsa rögtön fölkapta a fejét, rám nézett és csak annyit mondott: „Holnap menj haza!”. Most viszont nagyon aranyos volt. Papírból pénzt vágtunk ki és „boltost” játszottunk. Zsuzsika – akár mamaként, akár Kati néniként, akár mamikaként lépett be a „boltomba”, kis cérna hangján tisztelettudóan „ké-csókolom”-mal köszönt.
Pénteken este Zsuzsa nem akarta meginni a tejet. Péter haragudott. Mari már el akarta rakni. „Hagyd itt, nem kell, hogy a Zsuzsika megigya a tejecskét, majd jön a cica, és megissza”,- mondtam, és elkezdtem mijákolni. Zsuzsa szemében kis huncut ördögfények jelentek meg, és lehajolt a csészéhez. Mialatt itta, én mijákoltam. „No, most idehívom a Zsuzsikát, de hiába sír, nem kap több tejecskét.” „De kérek még!” „Hiába, megitta a cica!” Vasárnap megint nem akart enni a krémből. „Nem baj, majd megeszi a cica”, mondom. Akkor Zsuzsa átváltozott cicává, mamából Zsuzsika lett és sírt. Zsuzsa nagyon élvezte a játékot, hatalmas nagyra nyitotta a száját, én meg tömtem. Közben Péter titokban felvételt készített a „cica-családról”.
Tamáskát megetettem főzelékkel. Neki is elmondtam a klasszikus „csillag”- szövegemet. Azt nem tudtam elérni nála, hogy mosolyogjon, de sokat és hangosan gügyögött. Lacikával t.i. úgy szoktam játszani, hogy „megfogom” a tekintetét és beszélek hozzá: „Te csillagszemű csibészke!” (A „cs” betű nagyon tetszik neki, mindjárt mosolyog.) Ki van itt? Itt van a mamika. A mamika van itt. Mondd azt, hogy szia, mamika! Ezen klasszikussá vált szöveg után Lacika formálja a száját, forgatja a nyelvét, még kézzel-lábbal is hadonászik, olyan nagyon igyekszik, és néha, nagy örömömre sikerül kiejtenie egy „G”-t vagy „E”-t. Szentül meg vagyok róla győződve, hogy ez nála már tudatos, bár Kati nem hiszi el. Pedig kis okos szemével értelmesen néz, és tudatosan igyekszik hangot adni.
1977. július 14-től - 4 hét Balatonakarattya
Első nyári nyaralás Akarattyán
Marit továbbképző tanfolyamra Londonba küldte ki az iskola, itt vagyunk Katival és Lacikával, Akarattyán a családi nyaralóban, hogy ez alatt az idő alatt Péter segítségével ellássuk a 3 gyereket. Kicsit hamarabb jöttünk – még Mari is velünk töltött egy kis időt. Kati idáig megkövetelte Zsuzsikától a tiszteletteljes „Kati-néni” megszólítást. Tudni kell, hogy Zsuzsa imádja a Kati nénit. De amióta Katinak saját fia van, úgy látszik „lemondott a tekintélyről”. Ma megegyezett Zsuzsikával, hogy ezen túl csak Katinak szólítsa, mert ők a „nagyok és barátnők”, és együtt fognak vigyázni a „kicsikre”. Zsuzsinak ez nagyon imponált.
Délután Mari, Kati és Zsuzsi lementek fürödni, a kicsiket rám hagyták. (4-4 hónaposak.) Először meguzsonnáztattam Tamást, letettem. Etettem volna Lacikát, de az leköpött, lehányt a finom őszibarackkal, pedig meséltem, teáztattam, dúdoltam, sőt, áriáztam. No, gondoltam, adok én neked cumiból tápszert. A frizsider nyitásánál az üveg kiesett a földre, összetörött. Erre Tamáska elkezdett sírni, Lacika közben abba sem hagyta, versenyt bömböltek, a tejecske pedig szétfolyt a konyhában. Kétségbeestem: most mit csináljak? Az egyiket csitítsam, vagy a másikat, vagy töröljem föl a tejet? Lányaim – hazajövetelük után - nem méltányolták kétségbeesett helyzetemet, csak nevettek. Amikor pedig elmondtam, hogy Tomi milyen ragyogóan evett, Kati megjegyezte: „No, azért volt olyan is, amit jól csináltál!”
A két kisbaba a járókában (külön-külön), Zsuzsi (4 éves) örökké körülöttük. Nevet rájuk, beszél hozzájuk, lökdösi őket, dobbant a lábával, rácsimpaszkodik a járókára. Már mind a két fiú álmos, ám Zsuzsa nem hagyja őket aludni. Kati megharagszik: „Zsuzsa, ’megszállt’ az ördög?” Zsuzsa megbotránkozva: „De Kati, engem ’nem szart le’ az ördög!” Délután Kati fekszik a rekamién, magához húzza Zsuzsát, dédelgeti, ahogy egy kismamához illik. „El kéne téged vinni egyszer moziba”, mondja. Zsuzsa nagyon komolyan ránéz: „De hisz én már voltam moziban!”
Zsuzsát lefekvés után 3 órával meg kell pisiltetni. Most már ez is megvolt, végre nyugodtan pihenhetek reggelig. A kicsik éjjel úgy alszanak, mint a tej. Vagy mégsem? Az álom édes birodalmába egy ködfüggönyön keresztül nyöszörgés szűrődik be. Most vajon melyik sír hármuk közül? Nehezen ébredek, még nehezebben tápászkodom fel. Kati mellettem úgy alszik, mint a bunda. Felülök, még mindig félálomban. A hang Zsuzsika szobájából jön. Felgyújtom a villanyt. A „hétalvókat” ez nem zavarja, ütemesen szuszognak. Mi is történt? Zsuzsika leesett az ágyról, és csendesen sírdogál. Felemelem, betakarom, ismét csend borul a házikóra.
Kati irtó rendes, egész nap megállás nélkül dolgozik, nagyon gondos anya, de nem hanyagolja el a „fogadott lányát” és a keresztfiát sem. Még az összetört gyógyszert is odaadja nekem etetés előtt.
Hát ez itt „kész dedó”! Egy időben tesszük tisztába a két kicsit, egyszerre etetünk, egymás után fürdetünk. A kicsik felváltva sírnak, néha mindkettő egyszerre üvölt. De azért inkább alszanak és gügyörésznek. Érdekes Zsuzsika viszonya a két kicsihez. Folyton körülöttük settenkedik, mesél, szaval, énekel nekik, úgy képzeli, hogy megértik őt. Lehet benne valami, mert a kis Tomcsi határozottan kedveli, és azt sem veszi zokon, ha eszkimó puszit ad neki, rázza kezét-lábát, rugdossa a járókát, kiabál a fülébe, csupasz lábát bedugja a járókába és Tomi arca előtt hadonászik vele.
Kati leküldött minket a Balatonhoz, ez alatt minden munkát magára vállalt. Megetette a két gyereket, kimosott, kitakarított, felmosta az egész házat, finom ebéddel várt, és szívből örült, hogy mi ez alatt jól éreztük magunkat. Zsuzsával többször voltunk a vízben. Két karjára piros felfújható szárnyacskákat raktunk, én toltam, ő pedig a lábával hol az első-hol pedig a második sebességre kapcsolt. Nekem közben mondogatni kellett: „Jaj, de rákapcsolt ez a motor, most lassít a motor, most gyorsít a motor, most megállt a motor!” Ilyenkor nekem is meg kellett állnom. Egy ilyen alkalommal – a sok fürdőző füle hallatára – megszólalt Zsuzsa: „Most pisil a motor!”
Tegnap este Kati egész napi munka után 50.-Ft-ért 2 db. cirkuszjegyet vett. Zsuzsa nagyon jól viselte magát: aranyos, szófogadó kislány volt. Bár Kati szerint a cirkusz színvonala elég alacsony volt, ezt a néző gyereksereg nem vette észre, Zsuzsának kifejezetten tetszett. Volt ott bohóc, zsonglőr, majom, medve, hatalmas kígyók tekeregtek egy nő körül, stb. Teljes egyetértésben, jókedvűen jöttek haza. Mari elájulna, ha hallaná, hogy kislánya este 10 óra után jött haza, de hát most a „szegény gyerek” ki van szolgáltatva nagynénje szeretetének.
Itt jön egy kis vicces állatkerti „kitérő”
/Erről jut eszembe: Zsuzsa tavaly elmúlt már 3 éves, és még nem járt az állatkertben, amin Kati meg volt botránkozva. Egyik szombaton elhozták hozzánk a „Hegyaljára” azzal, hogy vasárnap 10-ig jönnek érte és leviszik Akarattyára, - de ez utóbbi bizonytalan volt. Kati kitalálta, hogy elviszik az állatkertbe. Kétségbeesett lebeszélési kísérleteim meghiúsultak. „Ha ilyen szülei vannak, hogy egy 3 éves culát még nem tudtak elvinni az állatkertbe, hát én elviszem”, érvelt Kati. A reggel 10 órát még kivárták, majd, uccu, Istvánnal együtt elvitték a gyereket. 10 óra 10 perc. Mosolyogva megjelennek a szülők, keresik a gyereket. „Gyerek nincs”, mondom. A mosoly ráfagy az arcukra. „Hol van?” „Katiék elvitték az állatkertbe”. Mari hevesen méltatlankodik, Péter egészen elsápad, és gyorsan határoz: „Érte megyünk” – és elrohannak. 10 perc múlva visszajönnek. „Rájöttünk, hogy úgysem találjuk meg őket! Akkor Mamika, gyere el helyette te a Balatonra!” Ha sejtettem volna, mi vár rám…? Mari egész úton szidott. „Csak rajtad csodálkozom, hogyan engedhetted meg! Kati felelőtlen, nem tud rá vigyázni, Zsuzsa meg fog fázni, lázas lesz, beteg lesz, ki fogja ápolni? Kati minderre nem gondol! Ő csak elviszi a gyereket, de gyógyítani, azt én fogom! Van nekem elég bajom! Az iskolában ez, meg az, no meg egy beteg gyermek! Csak ez hiányzik! Kit hívjak hozzá? Te ugye nem jössz el hozzá, ha megbetegszik? S ez így ment végig az úton egészen Akarattyáig. Mint egy virtuóz zenész, különféle variációkban szólaltatta meg mondanivalóját. Az autó motorja halkan duruzsolt, Péter vészjósló hallgatása teljes egyetértésükről tanúskodott, Mariból ömlött a szemrehányás, én pedig lapultam, mint egy nyuszi. Megérkeztünk Akarattyára. Csodálatos meleg tavaszi nap volt. A takarító néni a húgával együtt kimeszelte az egész házat, kitakarított, a szikrázó napsütésben a falak vakítóan fehérlettek, az ablakok ragyogtak, mindennek olyan tisztaság szaga volt, s - Marikám lelkébe lassan beköltözött az öröm és a béke. Visszafelé már kitűnő hangulatban volt az egész társaság. Megérkezéskor a két testvér nevetve ölelte egymást, Kati kis huncut bűnbánattal, Mari jóindulatú megbocsájtással. Vártam, vártam, mikor indul el a lavina… De sehol semmi. Mari és Péter dühe teljesen elpárolgott - az én fejemre zúdult szemrehányásokban és a szép nyaraló láttán. „Marikám, csak 1/10-ed részét mondd el Katinak abból, amit nekem mondtál!” Mari jókedvűen kacagott: „Hol van már a tavalyi hó?” Kati kíváncsian érdeklődött: „Mit mondtál anyunak?” „Hogy hülye vagy!” – válaszolt tömören. Ezzel az ügy el volt intézve a két testvér között. (A történelmi hűség kedvéért megjegyzem, hogy Zsuzsa kiválóan érezte magát az állatkertben, nem lett beteg, nem lett lázas, és nem kellett orvost sem hívni!)
Ma rossz idő volt. Zsuzsa nem mehetett ki sem a teraszra, sem a kertbe, - így nem fért a bőrébe. Kati többször rászólt, nem használt. Jelképesen ráütött a popsijára. „Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt”, gúnyolódott tovább. Kati kitalálta, hogy fusson 5 kört a ház körül. Megtörtént. Újabb rosszaság-sorozat. Újabb futás. Egyszer csak mi történik? Zsuzsika az ajtóküszöbre pisil. Hirtelen elfutott a méreg, rásóztam a fenekére. Éktelenül elkezdett sírni, én meg megbántam, hogy megvertem. Kati beküldte a szobájába, ott bömböljön. Kis idő után Kati felém szól jó hangosan: „Egész jó idő lett! Ha Zsuzsa bocsánatot kérne tőled, megengednéd, hogy játsszon a homokozóban?” „Hát, ha bocsánatot kérne, akkor bizony megengedném”. Az ajtó azonnal kinyílik, Zsuzsa kisurran, mint egy kis egérke, szemében őszinte megbánással bocsánatot kér. Magamhoz ölelem, összecsókolom, újra szent a béke!
Folytatás következik….
„ Folytatjuk kortörténeti sorozatunkat – 2. rész”
Balatonakarattya múló hangulata – ÖSSZEGEZVE - 1977 júliusában
„Képek – szóban”
- TOMI érett barackra emlékeztető arcbőre
- LACI semmihez nem hasonlítható csillogású égszínkék, értelmet sugárzó szeme
- ZSUZSI teli szájjal való gondtalan, boldog nevetése, amikor kivillannak kis egérfogai, és szemében csillog a huncutság ördöge
Reggeli a teraszon
Mindenki fürdőruhában. Körülöttünk tombol a nyár. A ház előtt álló kis diófa az államig ér, a másik nálamnál valamivel magasabb. Vajon terebélyes fákká fejlődnek, vagy fiatal korukban elsatnyulnak? A kert végében az akácfák kellemes árnyékot nyújtanak. Zsenge gyümölcsfák vékonyka törzsükkel alig magasabbak nálam. Az asztalon csupa finom falat. Zsuzsának elgörbül a szája, mert a kenyérre kent boci sajt nem kígyózik. A következőt már úgy csinálom. Visszaadja: „Most kend szét!” Péter a gyomra miatt pirítóst eszik kamillateával. Közben megérkezik a falu köztiszteletben álló postás-bácsija. Újságokat veszünk tőle.
Etetés a verandán
Szemben ülök Katival. Ölünkben egy-egy baba. Tomi falánk, rúg-kapál, követeli a jussát. De úgy eszik, mint egy malac, sokat kienged a szájából, az „előke” elengedhetetlen. Lackó kényelmes, ne kerteljünk: lusta! A reggeli még csak elmegy, de a főzelék! A mamája mindenféle trükkhöz folyamodik. Végtelen türelme van hozzá. Leginkább az éneklés segít.
Két fiú a járókában
Tomi most 5 hónapos múlt. Mindig hasra fektetjük a teraszon, nagyon gyorsan megfordul. Picit sírdogál elalvás előtt, de megtalálja az ujjacskáját, csuda hangosan cuppogtatja – és már el is aludt.
Laci most 4 hónapos múlt. Nézegeti a kis kezét, csodálkozik, mozgatja az ujjait, egyik kezével megfogja a másikat. Megragadja a csörgőjét, de hamar elejti. Panaszos nyöszörgéssel altatja el magát. Ő is szopja az ujjacskáját.
Fürdetés
Két járóka a nagyszobában. A két rekamién készítjük elő a gyerekeket a fürdetéshez. Közben Péter felügyel Zsuzsa zuhanyozására. Kiszökken a fürdő után, még megnézheti a mesét, és a babák fürdetését. A fiúk szeretnek fürödni. Vidáman lubickolnak a szappanos vízben. Öltözés, etetés, lefekvés. Egymásra néznek, de még nem érzékelik egymás létezését, vagy nem adják jelét. Csend borul a kis nyaralóra. Mi még nézzük kicsit a tv-t a teraszon.
Miskolci Marika néni látogatása
Éppen krumplit pucolok, amikor női hangot hallunk az utcáról. Ki lehet az? Péter kaput nyit. Legnagyobb meglepetésemre a miskolci barátnőm! Néhány perc alatt elmeséli az utazását és a legújabb családi híreket. Csicseregve fejezi ki elragadtatását a kertről, végignézi a nyaraló összes helyiségét. Éles tekintete mindent észrevesz. Kérdéseket intéz, elismerő és kritikus megjegyzéseket tesz. Csacsogó hangján bevonja a beszélgetésbe mind a három gyereket, közben elkezd tevékenykedni. Már mossa a ruhákat, öblöget, tereget, vacsorát készít, Zsuzsát elviszi sétálni, tele szatyorral jönnek vissza. Leolvasztja a frizsidert, kirámol-berámol. Találóan mondja róla Zsolt fia: „Ahol anyám megjelenik, ott vibrál a levegő!” Energiája kifogyhatatlan. Mindenkihez van egy kedves szava. Rámosolyog a járókában fekvő fiúkra: „No, de kérem, velem nem lehet kikezdeni, én egy tisztességes nő vagyok!” És amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is viharzik. Jó hangulat, és egy igaz barátnővel töltött hétvége emléke marad utána.
Mosás a kerti csapnál
Az automata mosógép a Hegyalja úton maradt. Akarattyán a kerti csapnál mosunk. Kézzel. Azaz Kati mos nagy lavórban (főleg a pelenkákat), dúdolva öblöget, csavar, tereget. Így is lehet.
A kis kacér
Zsuzsival a Balatonban fürdünk. Már ideje kijönni a vízből. Szokás szerint többször kell szólni, míg megcsinálja. „Számolok 3-ig, mondom.” Háromra Zsuzsa kilép a vízből. Meztelenül! (Mint kiderült: a víz alatt szépen levetette a fürdőnadrágját.) Bájos mozdulattal ellibeg egy férfi előtt, utánozhatatlan kacér pillantással rávillantja egérfogait, kezében kecsesen lóbálja a fürdőnacit, csoki barna háta és lába között ott fehérlik a formás popsija, kuncog egyet, majd szalad átöltözni. A férfi rám néz és elneveti magát.
Éjszakai „séta”
Tomi sír. Panaszosan, követelődzően. Felveszem és sétálok vele. Tovább sír. Leülök vele. Tovább sír. „Adjál neki teát”, tanácsolja a praktikus Kati. Mohón és sokat iszik. Megnyugszik. Még egy „böfire” a karomon tartom. Édesen ásít, mint egy kiscica. „Álmos vagy, ugye?”,- szidom, „Én is álmos vagyok, te kis pimasz! Nem elég nappal ugrálni körülötted, még éjjel sem hagyod aludni az embert?” Ártatlanul rám néz és a szája széles mosolyra görbül. Ez bocsánatkérés – és a nagymama jutalma. Ismét elcsendesedik minden.
Zsuzsa idétlenkedik
A 4 éves Zsuzsa néha összehord hetet-havat. Pl. „Mosogat a Bálint” (a szomszédék 1,5 éves fia). Vagy: „Nekem szőke hajam volt és befestették feketére.” Vagy: „Ájatkejtbe szejetnék menni. Szejetnék bemenni az állatba…. Én féjévesz vadok Tomi tizévesz… Kati, kidoblak a cemétbe,…” stb.
Felfedezés
A két járóka egymás mellett áll. A következőknek vagyunk tanúi: a fiúk egymással szemben könyökölnek, magasan tartva fejecskéjüket, először csodálkozva figyelik egymást a rácson keresztül, mint két kismajom, utána mind a kettő mosolyogni kezd. Felfedezték egymást!
Dédelgetés
Mialatt a fiúkkal foglalkozunk, Zsuzsika mindig a környéken rosszalkodik. Egy ilyen alkalommal átöleltem és megcsókoltam Zsuzsát. Csodálatos átalakuláson ment keresztül. Lesütötte a szemét, hozzám simult, és az arca kicsit fontoskodó, gyermekien édes kifejezést öltött. Azóta, amikor csak tehetem, dédelgetem, Zsuzsika kezes báránnyá változik.
Csomagolás
Elrepült a 4 hét. Csomagolunk. Két járóka, különböző edények, üvegek-tálkák-cuclik, gyermekholmi, kofferek, kosarak, szatyrok, gyermekmérleg, vödrök, Istenem, hát most látni csak, hogy mi a fél háztartást elhoztuk magunkkal. Indulásunk előtt még egy etetés. Otthon újra. Ebből állt az életünk 4 héten keresztül. S mégis szép volt. Élveztük a jó levegőt, a csendet, a kert szépségét és a ritka balatoni fürdéseket. Viszlát, Akarattya, 1978-ban! Úgy is mondhatnám, hogy Isten veled! Mert hisz ez egy kicsit búcsúzás, mint már minden az én koromban! „Sohasem fürödhetsz kétszer ugyanabban a folyóban!” – mondta egy görög bölcs. Mire jövőre idejövünk, megnőnek a fák és a gyerekek. Már nem lehet őket járókába tenni, nem lesznek majmikák a rács mögött. Megint elmúlt valami. No, de ne legyünk érzelgősek! Ez a múlt század stílusa. Kati úgyis mindig arra ösztökél, hogy legyek modern. Jövőre újra eljövünk. Jó lesz a levegő, szép lesz a kert, megnőnek a fák és a gyerekek okosabbak, és még aranyosabbak lesznek, és én megint fel fogom jegyezni a mindennapi életük kis eseményeit.
Tehát mégiscsak: Viszlát – Akarattya!
1977. november 9.
Tamásnak 4 foga van, ül, és mondogatja, hogy ma-ma-ma-ma. Este megérkezett Péter és Tamáska következetesen pa-pa-pa-pa-át gőgicsélt. Mari dühös volt: „Ez a gyerek már most milyen ravasz - délelőtt mamát mond, délután pedig papát!”
Lacikának is 4 foga van, de még nem ül fel. Lusta! Egyébként nagyon élénken érdeklődik, mindent meg szeretne tapogatni! Amikor belépek a szobába, már mosolyog rám. Nagyon kedves mosolya van. Ha szólok hozzá, nevetgél, és kézzel-lábbal részt vesz a „beszélgetésben”. Jóformán sohasem sír (ha kézbe vesszük, rögtön elhallgat), de ha valami baja van, pl. böfizni kell, hangosan visít, mint egy kismalac.
Zsuzsa Beethovenről hallott az óvodában. Meg akarta hallgatni a zenéjét. Elvittem neki az V. szimfóniát. Beült az ölembe, figyelmesen hallgatta, nem unta. Utána dicsekedett anyjának: „Mamikával hallgattunk ’Bétikét’.”
Ha elmegyek Mariékhoz (általában néhány napra, hogy ők tudjanak egy kicsit szórakozni), Mari el szokott látni varrnivalóval. A múltkor leszakadt Zsuzsika nadrágjáról egy gomb. Szépen összehajtogatta és azt mondta az anyjának: „Eltettem mamikának, majd ha megint jön, felvarrja!” Közben meg, mialatt náluk voltam, Lacika leesett az asztalról. Meggyőződésem, hogy egyszer minden gyerek leesik. Azután már jobban vigyáznak.
1977. november 27.
Katinak november 18- és 25 a születés- illetőleg a neve napja. Ilyenkor egy álló hétig ünnepeljük. Idén már Lacika is készített neki meglepetést. Kati hiteles elbeszélése: „Ülök a kályha mellett a fotelban. Lacika a járókában hason fekszik. Lehajolok hozzá, hajam belelóg a járókába és azt mondom neki: „Állj föl!” Lacika kezd kapaszkodni a járóka rácsaiba, és - csodák csodája, föláll! „Hofmann meséi”, mondom. Kati megsértődik! Másnap megyek Lacikához, belógatom a hajam a járókába és mondom: „Lacika, állj fel!” Lacika rám mosolyog, mutatja mind a 4 fogát, huncutul nevet a szeme, de – nem áll fel! Később azonban, hason fekvő pózból a járóka rácsáig tornássza magát, az egyik kezével megfogja a rácsot, lendít egyet a popsijával, előre tolja magát, a másik kezével is megfogja a rácsot, kapaszkodik, amíg el nem éri a járóka peremét, letérdel, lassan rááll az egyik lába ujjaira, mint egy balerina, azután a másikra, és ott billeg bizonytalanul, arcán elégedett kifejezéssel. Nem csalás, nem ámítás, és nem is mese – áll a baba áll! No, de ki gondolná, hogy ebből keletkeznek az első komplikációk picinyke életében. A kis bambuli fölállt anélkül, hogy megtanult volna ülni! „Tetszik nekem ez a világ ebből a teljesen új látószögből! Más az asztal, a szekrény, másnak látom még a mamát is! Azelőtt csak fekvő helyzetből néztem rá, - most, ha a mama leül a fotelba – majdnem szemtől szembe figyeljük egymást, mint két nagy! Jaj de jó állni! Fejem már a „ketrecen” kívül van, és belátom az egész szobát! Megnőtt a körülöttem lévő világ! De jó nekem! Én már egy igazi álló emberke vagyok!” Úgy képzelem, hogy ilyen, és ehhez hasonló gondolatok és benyomások kergetőztek a kis fejecskéjében, amikor a keze elfáradt. Nehéz is ennyi ideig kapaszkodni a kemény vasba ezekkel a piskóta kezekkel! De mi legyen most? Hogy kerül vissza a kevésbé izgalmas, de megnyugtató és megszokott pózba? Elengedi az egyik kezét, szemrevételezi a mélységet. Ijesztő. Újból mind a két kezével kapaszkodik. Hiába minden, külső segítség nélkül nem megy semmire, vallja be önmagának, és elkezd panaszkodni. Amikor ezt nem veszik komolyan, előveszi a „visító sírását”. Hosszasan, fülsüketítően visít. A mamája megsajnálja, gyengéden hasra fekteti. Lacika elégedetten pihen. Kerülök-fordulok, Lacika keze már a rácson, kidudorodó popsiját előre lendíti, feljebb -és feljebb rakja kezecskéit és már újból áll. A jelenet megismétlődik. Természetesen még nem fogja fel, hogy ha feláll, újból el fog fáradni és lehuppan. Egy nappal később. Lacika álló helyzetből leereszkedik félig ülő helyzetbe, az egyik kezével még kapaszkodik, aztán azt is elengedi, és hason fekve találja magát. Ez a manővere még nem egészen biztos, no de van ideje gyakorolni!
1977. december 22.
Arany vasárnapkor Mariéknál voltam, hogy elmehessenek ajándékokat vásárolni. Zsuzsi köhögött, ezért már 2 napja nem volt kint, és rosszalkodott. Megkínált Polivitaplex-szel, és hiába mondtam neki, hogy ne nyúljon hozzá, kivett magának 2 db-ot, nekem 1-et. A fiola zárásánál véletlenül kiszórta a gyógyszert a földre, onnan szedegette fel. Arra lettem figyelmes, hogy egy egy kanállal töm magába valamit.”Hát te mit eszel?” Kiveszem a kanalat a szájából, hát 7 db gyógyszer van rajta! A következő rosszasága az volt, hogy a szobában rendezgette a szőnyegeket. Akármennyire porszívóznak is Mariék, bizonyos mennyiségű por csak benn marad és a szőnyegek ide-oda hurcolásánál felszálló por árt Tominak. Amikor ezt közlöm Zsuzsával, még kézzel elkezdi porolni a szőnyeget. „Hát meggondolom, eljöjjek-e máskor vigyázni rátok!” „Ellus néni is ezt mondta, hogy nem jön soha többet, és mégis eljött” – felesel a kis kofa. A történet a következő. Egyszer Zsuzsának szemgyulladása volt, néhány napig nem mehetett óvodába, és ilyenkor belé szokott bújni a kis ördög. Ellus néni nem bírt vele, sírva panaszkodott Marinak és azt mondta, hogy a kis Tomihoz eljön, de Zsuzsát többé nem vállalja. Aztán persze újból jött. Ebből az esetből megint tanultam, hogy a gyerekkel nagyon következetesnek kell lenni, és nem szabad olyan büntetést kilátásba helyezni, amit nem valósítunk meg.
Tomcsili nagyon jó kisfiúcska volt. Amikor behoztam neki az ebédet, rám mosolygott, és azt mondta: „ma-ma”! Szépen megette a hatalmas adag sárgarépa főzeléket husival és du. a reszelt almát naranccsal. Este szépen lefeküdt, el is aludt, amikor pedig már engem is az édes álom kerülgetett, elkezdett panaszosan sírni. Megteáztattam, elringattam, meg is nyugodott, de amikor le akartam tenni, újból nekikezdett a sírásnak. Második alkalommal már tovább vártam. Amikor már „biztos” voltam a dolgomban, véglegesen le akartam rakni. Újból elkezdett sírni. Egy órahosszat babusgattam így, a szememből teljesen kiment az álom. Végre hazaérkeztek a szülök. A gyermek addigra ugyancsak teljesen felébredt. Péter beadott Tominak 2 Szevenalettát, engem is elküldtek a „tollasbálba”, de már annyira nem volt kedvem az alváshoz, hogy inkább Mariékkal nézegettem a bevásárlásaikat.
Zsuzsika szörpöt kért tőlem. Gyanútlanul adok neki egy pohárkával. Amikor már az egészet kiitta, titokzatos arckifejezéssel hozzám lép: „Ne mondjuk meg papának, hogy egész pohárral megittam, mert olyan, de olyan botrány lesz, hogy csak!” Fontoskodva összecsücsöríti a száját, jobb kezének vékonyka mutatóujját az ég felé emeli, és szinte beleborzong a gyönyörűségbe, milyen botrány is lenne abból, ha a papa megtudná….
1977. szilveszter
Mari remek szervezői képességének köszönhetően megorganizálta a Szilvesztert. Péteren kívül reggel óta hárman is segítettek neki vacsorát készíteni és a lakást kiüríteni az esti „bulihoz”. A két gyereket már délután átküldte hozzánk, B. Ildikót velük együtt a Hegyalja útra irányította. Ildi igyekezett hasznossá tenni magát, megetette Tamást. Zsuzsa ez alatt egy pici kancsóval játszadozott, minden lehetőt meglocsolt, többek között Tomi fejét is, aki azonban nem lelkesedett ezért a játékért. Szilveszterkor megnéztem a TV műsort, éjfél után ½ 1-kor ágyba kerültem. 2-kor Tamáska elkezdett sírni. „Nem veszem fel, hátha abbahagyja”, gondoltam magamban. Nem hagyta abba. Fölvettem, ringatom, el is alszik. Édesen szuszog. Óvatosan le akarom tenni, újból elkezdi. Erősek a hangszálai. Újból lecsitítom, ringatom, már fáj a hátam, elzsibbadt a karom. No, most már igazán mélyen alszik. De mégsem, csak ringassál, ó, Mamika, miért is vagy te Mamika? Ezt művelte velem hajnali 5 óráig! Hát így töltöttem az 1978 Új év éjszakáját!
***
1978. január 30.
Tamást áthozták hozzánk. Mászó ruhába öltöztettük a két fiút. Amikor a földön összetalálkoztak, mosolyogtak, tapogatták egymás fejét, majd mindketten elindultak egy felfedező körútra. A legvonzóbbak a különféle zsinórok és a cipők voltak. Huzigálták a zsinórokat, nyaldosták a cipőket, alig bírtuk őket terelgetni a tilos helyekről. Végre a leleményes miskolci Marika néni a számtalan bevásárlásaiból megmaradt csomó papírzacskót szórt szét a szobában. Lacika megfogott egyet, nagy érdeklődéssel nézegette, forgatta, Tomika odamászott hozzá és elvette. Lackó csak nézte, nézte, csodálkozott, nem harcolt érte, megfogott egy újabbat. Erre Tomi eldobta a „sajátját”, odamászott Lacihoz, azt is elvette. Ez a jelenet többször megismétlődött. A tranzakció békésen bonyolódott le, a kicsiknek egyelőre eszük ágában sem volt összeveszni. Rém édesek voltak, ahogy bambácskán ott nyüzsögtek a padlón, mint két kis kutyus.
1978. március 26.
Húsvét vasárnap meghívtam az egész családot ebédre. Finom volt az étek, jó a hangulat. Amíg ebédeltünk, a két pici (egy évesek) odaát aludt a szobámban, a járókájukban. Uzsonna után letettük őket a földre. Tomi semmi áron nem akarta bemutatni a járási tudományát, pedig otthon már 12 lépést is ment önállóan. Ahányszor Mari fölállította, visszahuppant a biztonságos földre és elkezdett mászni. Zsuzsika, aki már elmúlt 5 éves, visszafejlődött kisbabává, kúszott a földön és négykézláb mászkált ide-oda, ami nem vált a habfehér harisnyanadrágja és patyolat-tiszta ruhácskája előnyére. Ez annál is kínosabb volt, mert utána még meg kellett látogatniuk a másik nagyszülőket. De hát Zsuzsikánk ezzel vajmi keveset törődött. Sorban elvette a kicsiktől a játékaikat, főleg Lacika kis „leókája” tetszett meg neki nagyon. Azt huzigálta egy spárgán ide-oda olyan odaadással és ügyességgel, ami egy másfél éves baba szellemi képességeinek dicséretére vált volna….
Lackó időnként az energiafölöslegét oly módon vezeti le, hogy teljes erejéből rázza a járókáját, csak úgy reng bele a ház. Csoda, hogy az alsó szomszédok még nem jöttek fel szólni. Eddig a járóka nem borult fel, amiből arra következtettünk, hogy ez konstrukciójánál fogva lehetetlen. Tegnap Katiék a konyhában készítették a hagyományos paradicsomos spagettit, az ajtó nyitva volt, Lacika biztonságban, a járókában. Egyszer csak István aggódni kezdett. „Megnézem, mit csinál a kölök!” Mit csinál, mit csinál, szépen csendesen játszik a járókájában, mondta Kati. István mégis elindult, és az előszobában belebotlott kisfiába, - aki szaporán igyekezett a konyha felé. A szobában a járóka felborulva, de Lackó annyit sem mondott, hogy „nyekk”, örült a szabadságnak, s boldog kacajjal indult a „felfedező útra”.
1978. április 6.
Az április 4-i ünnepekkor 3 napot Mariéknál töltöttem. Egyik reggel arra ébredek, hogy Zsuzsa torka szakadtából ordít. Kimegyek a konyhába, Zsuzsa könnyel áztatott arca eltorzulva sírástól, a szeme vörös és dagadt, bömbölése pedig kitartónak ígérkezik. „Mi a baj?”, érdeklődöm. „Bújócskát játszottunk”, magyarázza Mari. Zsuzsa elbújt és nem bírtam megtalálni és megkérdeztem Tomitól, hogy hol van Zsuzsika, ő pedig pici ujjacskájával rámutatott, hogy az asztal alatt. Erre Zsuzsa elkezdett sírni, hogy így nem ér a játék. Ölembe vettem a megbántott kisgyermeket, vigasztaltam és sikerült lecsendesítenem.
Kati és István most nagyban kertészkednek. Ilyenkor Lacikát is járókástul leviszik a kertbe. A múltkor Kati észrevette, hogy Lacika tömi szájába a füvet. Földes kézzel (!) belenyúlt a szájába és kiszedett belőle egy csomó kavicsot. Azóta már elmúlt 1 hét, tehát nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a füves-földes-kavicsos „uzsonna” nem ártott meg neki.
Lacikának meglepően fejlett ritmusérzéke van. Ha a rádióban felhangzik egy táncdal, ütemesen billegeti magát és felváltva helyezi a súlyt hol a bal, hol a jobb lábára. Ezt már néhány hónapja csinálja, teljesen ösztönösen, anélkül, hogy valaki is tanította volna rá. Szókincse: ma-ma, apúúúú, ham, hop-pá, ten-te, pá-pá, ba-ba, te.
1978. május
Anyák napján bejöttek Katiék a szobámba, Lacika István karján. Anyja felszólítására készségesen „buc-buc”-ot csinált nekem. Az azt jelenti, hogy kis meleg, puha arcocskáját odatolja az arcomhoz. De amikor a szülei arra biztatták, hogy a kezében lévő rumos-meggyes dobozt adja át nekem, először csak csodálkozott, később pedig határozottan rosszallta, hogy meg kell válnia pompás játékától. Zsuzsika egy szép csokor tulipánt adott nekem, Mariék egy üveg konyakot. Kati indítványozta, hogy mindjárt kóstoljuk is meg. Megtörtént. A férjek félrevonultak a hallba, a három magára maradt anya pedig egyre csak kóstolgatta a konyakot. A fiúk – Zsuzsával az élen – megbékéltek, csatatérré változtatták a szobát, nekünk pedig csoda jó kedvünk támadt, még énekeltünk is.
1978. május 13.
Kati szokta kérdezni Lacikától: „Szereted a mamát?” Odabújik hozzá és azt mondja, „Sze!” Ma reggel Kati tisztába tette, ott feküdt a pólyázó asztalon. Fölé hajoltam, rám nézett, elmosolyodott, a két puha kezecskéjével megfogta az arcomat és azt mondta: „Sze!”
1978. május 27-től - Balatonakarattya
Két hétig Akarattyán nyaraltunk. Az első héten szeles, esős idő volt, még fűteni is kellett a kis olajkályhában. A gyerekek rosszak voltak, zavarták egymást, nem tudtak rendesen pihenni. Zsuzsikába rendszerint belebújt a kis ördög. Második héten aztán megjött a „paradicsomi” jó idő. A kicsik többnyire még a járókában voltak, de nagyon tiltakoztak ellene, főleg Lacika. Ráncigálta, teljes erejéből rázta a járókát és az általa kívánt helyre tornázta magát. Elcsent egy-egy szárítócsipeszt, néhánynak leharapta a végeit. Egyébként olyan akrobata mutatványokat produkál, hogy a lélegzetem is eláll. Kis lábacskáival belekapaszkodva a járóka rácsaiba, feltornássza magát egészen a pereméig, ott a hasa alatt támaszkodva kilógatja magát, végül elengedi a két kezét és elkezd tapsolni. Egyáltalán nem fél, fel sem fogja a veszélyt. Tomika sokkal nyugodtabban tűrte a járóka fogságát, legfeljebb sírással tiltakozott ellene. Amikor ő is szelíden elkezdte rázni a járókáját, Mari ráfogta, hogy a „Lacikától tanulta”. Többször hagytuk őket szabadon mozogni a kertben. Ezt nagyon élvezték. Csetlettek-botlottak, leestek, felálltak, újból lehuppantak, egy darabig másztak, felkeltek, élvezték a szabadságot. Mindig ellenkező irányba mentek (másztak), így a „terelésükhöz” egy ember kevésnek bizonyult. Egymással még nem játszottak, mindegyik el volt foglalva a saját dolgaival. Többször előfordult, hogy Tomi elvette Laci játékát, de az békésen hagyta és mindjárt valami mással „vigasztalódott”. Zsuzsa közben vagy békésen a homokozóban játszott (ez volt a jobbik eset), vagy a kicsik körül forgolódott és emelgette, cipelgette őket, ami a szülőket mód felett idegesítette, a picik viszont szemmel láthatóan jól tűrték, sőt, talán élvezték is. Zsuzsa továbbra is „alkalmazkodott” a kicsik színvonalához: mászott, gügyögött, sőt, szopta az ujját, mindenben utánozta őket, amivel szörnyen tudta idegesíteni a mamáját. Szegény gyerek, még nem elég okos ahhoz, hogy felfogja, neki nem jár dicséret azért, ha olyasmit tesz, amitől a kicsiknél „el vagyunk ájulva”.
István a következő mondókát mondogatja Lackónak: Egy, kettő, három, négy, hát Te pocok hová mégy? Nem megyek én messzire, csak az ….. (itt Laci közbeszól) apúúú ölébe. Akarattyán ugyanezt a mondókát nem szavakkal, hanem la-la- lázva dúdoltam neki, …csak az… után megálltam. Csodálkozásomra Lacika élénken reagált, és buzgón rávágta apúúú. Ezt a kísérletet még vagy háromszor megismételtem. Kati előtt is. Ebből én arra következtetek, hogy a kis emberke – ha még nem is érti minden szónak a jelentését – a dallamból felismeri a dolgok jellegét.
Zsuzsika nyámmog ebédnél. Százig számolok – mondom. Elkezdem: „Egy-kettő-három-négy….. Lacika erősen fülel. „Öt-hat-hét-nyolc…”. Rám néz, szemében látszik a csodálkozás: „Ejnye mamika, rosszul idézed apu mondókáját!” Közben Zsuzsa teli szájjal tömi magába az ételt. Még 40-ig se jutok el, már kész van.
1978. május 9.
Amikor Lacika tilos dolgokat művel, finoman ráütünk a kezére és azt mondjuk: dá-dá. Leggyakrabban ő is meg szokta ismételni: dá-dá, és – újból hozzányúl a tilos dologhoz. Amikor az evésnél rendetlenkedik, az anyja kis disznónak szokta nevezni. „Desz” – mondja utána fiacskája. Tegnap leverte a polcról a kis dobot, amelybe azután megbotlott és megütötte magát. Sírásra görbült a szája, - de aztán meggondolta magát: megverte a dobot, rázúdított egy dá-dá-t, majd pár lépés után visszafordult és lenézően kijelentette: „desz”! „Elfogulatlan” nagymama létemre ebből messzemenő következtetéseket vonok le. Legelőször: életfilozófiát látok benne. Nem sír, hanem férfiasan lerendezi a dolgokat. Továbbá: tisztában van vele, mit jelent rosszat tenni, és azzal is, hogy ezt meg kell büntetni. Ez pedig kétféleképpen lehetséges: fizikailag (fenyítéssel) és erkölcsileg (megvetéssel). Ebben logikus gondolkodásról, következtetések levonásáról tesz tanúságot. És mindezt 15 hónapos korában!
Lacikának 39 fokos láza volt, az orvos torokgyulladást állapított meg: afták a szájában, már napok óta alig eszik. Érthetően nyűgös, sírdogál, a játékokat dühösen eldobálja, a hozzá közeledőt megveri – még a mamát is. Kati megdádázta és szeretetteljesen, de szigorúan rászólt: „nem szégyelled magad, megvered a mamát?” Erre Laci szorosan két pici karjával átölelte a nyakát és azt mondta: „Sze”!
Lacika most már maga kérdezi az anyjától: „Sze?, Sze? Kati megsimogatja: „Hát persze, hogy szeretlek! Szeret a mama!” Erre a kis ravasz az ajtó felé mutat, és azt mondja: „Pá-pá”. Ami a felnőttek nyelvére lefordítva azt jelenti: „Ha csakugyan szeretsz, akkor vigyél el sétálni!”
1978. július 4.
Akarattyán fodrászosdit játszottunk Zsuzsikával. „Megmosta, levágta” a hajamat, „Tündérszép Ilona” frizurát csinált nekem, közben pedig mesélt a „kisfiáról”. De valahogy nem stimmelt a dolog, mert Tomi nevű fia, néha, mint Mari – vagyis az anyukája fia szerepelt. „Hát, mondja, kérem, kinek a fia tulajdonképpen Tomi?” „Az úgy van, kérem, hogy ez közös gyerek, csak az anyukám szülte.”
Egész nap főztem, mosogattam, a gyerekekkel játszottam, végre kilátásban volt egy szabad óra, hát leültem keresztrejtvényt fejteni. Zsuzsika mellettem. Ez milyen betű? Ez egy „A” betű, de most hagyjál fejteni. És ez milyen betű? Ez a „T” betű, de menj valamivel játszani. De még csak azt mond meg, hogy ez milyen betű? Stb. Később még nehezebb feladat elé állít. „Mamika, tanítsál meg keresztrejtvényt fejteni!” „Majd akkor, ha tudsz írni-olvasni!” Megvetően lebiggyeszti ajkát: „Akkor akarsz megtanítani, mikor már tudok?”
Mari nem akart Tominak cseresznyét adni, mert állítólag nem eszi meg. Miután Lacika nagyon szereti, rábeszéltem, próbáljuk meg. „De Te fogod megetetni!” – szögezi le vészjóslóan Mari. Jó! Tomi meglátja a piros masszát, hátravágja magát és egy tartósnak ígérkező bömbölésbe kezd. Én pedig, mit sem törődve ezzel, nyugodtan elkezdem énekelni a „Sobotienka ide” c. szlovák dalt. A második strófánál becsempészek a szájába egy fél kanállal, legalább ízlelje meg! Az ének megnyugtatja, a falat ízlik. Tovább énekelek neki, közben rakom a kanalakat a szájába, míg az egész „papi” el nem fogy. Hasonló módon etettem meg vele a meggyet és az őszibarackot is. „Anyu, hogy csinálod?” – érdeklődik Mari. „Szlovák népdalokkal” – árulom el a titkot.
1978. augusztus 10.
Kati elutazott 5 napra a Balatonhoz, ez alatt én vigyáztam Lacikára. Nagyon jól megvoltunk egymással a Hegyalján: levittem a kertbe, ott barátkozott a Maci kutyával, mondta, hogy „vau-vau”, de azért tisztes távolságban megállt és óvakodott egészen a közelébe menni. Felszedte a kavicsokat, később irtó klassz szórakozást talált ki magának: az alsó szomszédék ablaka alatt omlik a fal. Azt kaparta és nagyokat visongott örömében, amikor egy-egy nagyobb malter darab lehullott. Leguggolt hozzá, és kezdte szétkenegetni a járdán. Rám nézve kevésbé kellemes a játék, a lehetőségekhez képest eltakarítom a nyomokat és igyekszem másra terelni a figyelmét. Az ám! Nem is kell olyan nagyon törnöm magam, igyekszik ő egyedül is. Föl lehet fedezni pl. a kerti csap alatti pici vízmedencét jéghideg vízzel, és abban csoda jót lehetpancsikázni. Kecsesen leguggol, előbb csak az ujjacskáját dugja be.
S, talán ilyeneket gondol a kis Lacika – ki tudja?
„Juj, de fincsi”,- gondolhatja magában, gurgulázva nevet (nevetésének mély, bársonyos mellékcsengése van), és bedugja az egész kezét. „De hiszen ez úgy csattan, mint az esti ’pancsika’, csak egy kicsit hidegebb, de oda se neki, ez kimondottan kellemes ebben a kánikulában. És milyen remekül rá lehet ütni nyitott tenyérrel a víz felszínére! Kis aranyos cseppek csöppennek szerteszét, a kisember lábára, kezére, arcába, be kell hunyni a szemecskénket. Most kinyitjuk, újból rácsapunk a vízre, és kacagunk, szívből kacagunk, mert a kis életkénk olyan érdekes, és mindennap egy új csodát lehet felfedezni! Ahhoz persze mindent meg kell fogni, megtapogatni, legtöbbször meg is ízlelni – érthetetlen, hogy a felnőttek mindjárt rászólnak az emberkére – ahogy most is! Ilyen nagyszerű játék közepette a Mamika ráncigál, tuszkol - másfelé. Ki érti ezeket a ’nagyokat’? De nekem jó természetem van, nem kezdek ki a Mamikával. Ha nem, hát nem! Nagy a kert és rengeteg benne a titokzatos dolog! Itt van mindjárt ez az ismeretlen idomtalan tárgy. Két kereke van, mint a kisautómon, csak sokkal, sokkal nagyobb. Ezt behatóan tanulmányozni kell. Valami kemény, hideg pálcikák tömkelegét érinti a kezem. Vajon ez mi lehet? És miért nem mozdul meg, ha tolom?” - elmélyülten gondolkodik. „És még mennyi új, ismeretlen dolog van rajta! Csupa új formájú-, hőmérsékletű-, tapintású felfedezés! De hát megint itt a Mamika, azt mondja nekem, vigyázz Lacika, mert felboríthatod, aztán fájni fog. Miket beszél ez a mamika? Mit jelent az, hogy felborul? Nem értem. És mi az, hogy fáj? Nem emlékszem, hogy valami fájt volna. Vagy mégis fájt, csak már elfelejtettem? Hát innen is elvisznek? Jól van, no, megyek! Velem lehet beszélni. Én egy jóindulatú fiúcska vagyok. Csak aztán ne szidjál, mamika, ha megint olyat teszek, amit te ’rosszaságnak’ nevezel, mert én tulajdonképpen nem vagyok rossz, csak érdeklődő! Hogy az érdeklődésem átlagon felüli, és próbára teszem a felnőttek türelmét? Hát tehetek én róla, hogy minden olyan izgalmasan érdekfeszítő, hogy szaporán szedni kell a kis duci lábam, szaladni az egyik nyíló csodától a másikig, huzigálni, ráncigálni, nyitogatni, ütögetni, tapogatni, gyorsan, gyorsan, hogy minél több élményt gyűjtsek, minél több élményt rögzítsek, minél hamarabb feltárjam a nagyvilágot, juj, de nagyon kell sietni, mert mindjárt bedugnak a kiságyba és azt mondják: ’Tente baba, tente’! Pedig néha nincs is kedvem aludni, nézegetem a virágokat a szekrényen, meg a faliszőnyegemet, meg néha kinézek az ablakon is, de innen a kiságyból keveset látok, de nem baj, azért el lehet nézelődni. Néha lehúzom a hőmérőt vagy szétszedem a matracomat. Aztán el is álmosodom, és tényleg elalszom.
És akkor jó mély álmomból fölzavarnak, mert fürödni kell. Akkor sem sírok, csak ritkán egy kicsit nyöszörgök, de igazán csak nagyon kicsit, mert szeretem a pancsikát, és amikor a mama kivesz a vízből, bebugyolál a fehér lepedőbe és megyünk a tükörhöz. Ezen megint annyit, de annyit kell nevetni! Hát, még amikor a mama öltöztet! Fölém hajol és a hosszú, puha haja megcsikizi a csupasz haskómat. A mama olyankor olyan édes grimaszokat vág, mulatságosan elfintorítja a nóziját, elgörbíti a száját, a szeme csillog. Aztán úgy kacagunk mamával együtt, hogy zeng a szoba, és mamika is velünk nevet. Olyankor úgy érzem, hogy nekem milyen jó, mert a mama és az apu sokat játszik velem, és mindenki szeret. Én is szeretem őket, át is szoktam ölelni a nyakukat és azt mondani nekik, hogy ’sze’. No, de azért csínján bánok ezzel a keggyel, nehogy elkényeztessem őket!”
Egyik este berakom Lackót a kiskádba, közben eszembe jut, hogy nem készítettem be a vacsorájához a teát. Visszamegyek. Szent egek! A fiatalúr telekakilta a kiskádat, a kakik körbe-körbe úszkálnak – hogy produkálhat egy kis ember ekkora mennyiséget – Lacika vidáman kapkod utánuk, azok elúsznak, egy megelégedett kacarászás a válasz, az egész megismétlődik, most már össze-vissza csapkod, visongat. Sikerült! A kaki a két kezében van, boldogan gyúrja, gyömöszöli. Gyorsan lerakom a nagy kádba, kiöntöm a kiskád tartalmát a WC-be. Lacika nagyra nyílt szemmel, bambácskán csodálkozik: „Már megint kizártak egy csoda jó játékból?” Hát ilyen az élet! De sebaj, következik a pancsika, ami szintén nagyon mulatságos, mert jól le lehet fröcskölni a mamikát, aki azt kiabálja, hogy ne spriccelj Lacika (a „spr” hang olyan érdekes!), hadonászik, és nagyokat nevet. Utána megyünk a tükörhöz, de ezt a mama jobban csinálja. A tisztába tevés is jobb a mamával, no de azért mamikával is megjárja. Az esti etetés már kizárólag mamika reszortja. Ezt így szoktuk meg. Utána jól lehet szórakozni, mert Lacika rábök kicsi ujjacskájával egy pontra, mamika pedig türelmesen már századszor megismétli: ez ravasz róka, ez hóember, ez a malacka, ez a hápi-kacsa, ez a kályha, ez a függöny.
Végül ebbe bele lehet fáradni, ráhajtja kis meleg fejecskéjét mamika vállára, beveszi a cupákot (az ujja), megtámogatja a másik kezével, és aludna…. ha a kíváncsiság nem tartaná ébren. Még néhányszor feláll, elismételteti mamikával az egész „leltárt”, aztán végleg befészkeli magát az ölébe és elalszik. Mamika pedig felhasználja a mama távollétét és nagyon sokáig átölelve tartja az élő hajas babát, aki csendesen piheg a karjaiban. Végre leteszem aludni. Egész éjjel nyugodtan szokott aludni, ha nyöszörög, kap egy kis teát. Általában nincs olyan lelki-vagy testi bánata, amit teácskával, ill. szörpikével ne lehetne enyhíteni.
Reggel mosolyogva ébred. Ilyenkor nagyon közlékeny és mindenfélét összehalandzsázik, legény legyen a talpán, aki megérti. Kezdődik az új nap. Lacika most 17 hónapos, jól fejlett, nyúlánk baba. Aranyszőke, dús hullámos haja van és gyönyörű égszínkék szeme, édesen csücsöríti a cseresznyepiros száját. Ide-oda szaladgál már a lakásban, az embernek résen kell lenni az ingó berendezés megmentése érdekében. Ha elesik, általában nem sír, hacsak meg nem ütötte magát erősen. Elég rosszul eszik. Nem akarja tudomásul venni, hogy szót kell fogadni. Ha valamire azt mondjuk, hogy Lacika, nem szabad, a következő pillanatban újból hozzányúl, legfeljebb huncutul hozzá mondja, hogy „dá-dá”, - és újból csinálja. Majdnem mindig jókedvű, de azért nagy ritkán hisztizni is szokott. Ilyenkor kifeszíti magát, dühösen földhöz vágja a kezébe adott játékokat. Kati azonban nagyszerűen ért a leszereléséhez: észrevétlenül elvonja a figyelmét, és a következő pillanatban már együtt hancúroznak.
1978. augusztus 21.
Mariék elutaztak az NSZK-ba, a két gyereket ránk bízták. Szobám pillanatok alatt csatatérré változott. Százféle hacuka a gyerekek 12 napi tartózkodásához, partedlik, cumisüvegek, takarók, pelenkák, gyerekjátékok – mind szanaszéjjel.
Zsuzsa – szokása szerint – ha együtt van a kicsikkel, mérhetetlenül rossz. Mari egy újítást vezetett be: mindennap osztályozza Zsuzsa magaviseletét. Az osztályozást most Katiból és jómagamból álló zsűri végzi. Idáig főleg ötösök szerepeltek a noteszban. Zsuzsa elbízta magát, és nagyon meglepődött a Hegyalja úti zsűri szigorúságán. Egyszer például azzal rontotta le a jegyét, hogy bemászott a Tomi mellé a kis fürdőkádba, máskor vadul labdázott a hallban és leverte az antik petróleumlámpát. De most, hogy látja, hogy „csínjeiért” büntetés következik, igyekszik kiérdemelni a jó jegyeket. Egyik nap ő volt „Zsuzsa óvó néni” és segített Katinak ellátni a kicsiket: komolyan és felelősségtudattal végezte feladatát, Tomit meg is fürdette.
Egyik este Zsuzsa sugdolózik Katival. „Mondd hangosan” – biztatja Kati. Még kéreti magát, végül kiböki: „Azt mondtam, hogy azt mondtam, hogy, hogy, hogy, hogy…. Kati aranyosabb, mint a mamika.”
Másnap reggel körülöttem totyog az „egész óvoda”. Ki a szoknyámba kapaszkodik, ki a derekamat öleli át. Felemelem Lacikát, akit még aznap nem láttam, és összepuszilom. Észreveszem, hogy ennek láttán Zsuzsi bánatos lesz. Őt is átölelem, puszilgatom, és nevetve megjegyzem: „Igaz, hogy nem vagyok olyan aranyos, mint Kati, de azért én is aranyos vagyok, ugye?” A gyereknek határozottan van humorérzéke, elneveti magát: „Te is aranyos vagy” – és gyorsan átölel.
Miután én dolgozni járok, délelőttönként Ellus néni besegít. Mari a lelkünkre kötötte, nehogy valamivel megsértsük a mimóza-érzékenységű Elluska nénit. Egyik nap irtó finom, de kevéske krumpli leves maradt vacsorára. „A süket Ellus néni olyan keveset főzött”, jelenti ki Kati közvetlen modorában. Másnap Kati arra kéri Ellus nénit, hogy főzzön újból olyan finom levest, csak valamivel többet. „Igen” – szól közbe a kis kofa, „mert Kati azt mondta tegnap, hogy a ’süket Ellus néni’ keveset főzött”. „Én ilyet nem mondtam” – tiltakozik Kati. „De igenis azt mondtad, hogy az a süket Ellus néni”, erősködik Zsuzsa. Kati jobbnak látta nem feszegetni tovább a dolgot, de bennem megfagyott a vér, mikor ezt Kati elmesélte nekem. Na, a szuper érzékeny Elluska néni lelke most olyan sebet kapott, mely miatt napokon-talán heteken át is emésztheti magát.
Kati reggelenként el szokta vinni a két gyereket a Közértbe. Zsuzsit a játszótéren hagyja, aki ott boldogan hintázik, amíg Kati vissza nem jön, Lacikát pedig magával viszi az üzletbe, ahol már egészen otthonosan érzi magát, körülveszik, és mindenféle finomsággal kínálgatják.
Egyik reggel minden másképp alakult. Esett az eső, és Kati egyedül ment bevásárolni. A gyerekek velem maradtak a konyhában. De hogyan? Arra lettem figyelmes, hogy Tomi a szemétlapáttal ütögeti Laci fejét. Laci torkaszakadtából bömböl, Zsuzsi visongat. Rendet teremtek a két kicsi között. Megsimogatom Laci fejét, ez a fél perc elég Tominak ahhoz, hogy a szemétlapátot felrakja a kredencre. Elveszem tőle és helyére teszem, ez alatt Tomi a szemétvödörben turkál és keze csupa kávézacc, persze beletörli tisztán felvett ruhájába. Leporolom, és megyünk kezet mosni a vízcsaphoz. Bár erre különösen ügyelünk, Lacinak közben mégis sikerül megkaparintania a kenyérvágókést. Míg elveszem tőle a kést, Tomi felhasználja a kedvező pillanatot: kinyitja a kredenc ajtót és egy lábost meg egy fedőt kaparint meg magának, azt ütögeti önfeledten. Elveszem tőle. A zenebona megszűnik. Vagy mégsem? Mi az a fülsiketítő visítás? Lacika el akarja venni Zsuzsa babáját, Zsuzsa felé is nyújtja, de aztán hirtelen visszahúzza. Laci magán kívül sikítozik, Zsuzsa pedig harsányan röhög. Tiszta bolondok háza, egyre várom Kati mielőbbi hazajöttét! Közben végre hozzájutok a reggeli készítéshez. Viszont Zsuzsa fogócskát játszik (hát mikor is fogócskázzon, ha nem reggeli előtt), nagy lendülettel nekem jön – zutty – az egész kakaó kiömlik. Gyorsan a fürdőszobába a felmosó rongyért! Ez alatt a két gyerek vígan pancsikázik a kiömlött kakaóban! Gyors egymás utáni kézmosás, ruhájuk foltos, cipőtalpuk kakaós! Padlófelmosás. Lesz itt még ma egyáltalán reggeli? Hát, lenne, ha …. Laci meg nem kaparintotta volna a hamutálcát és élvezettel nem rágcsálná a csikket, és ha közben Tomi fülsiketítően nem döngetné a sütő ajtaját, és nem akarná végleg elrontani, amit Lacikának még csak félig sikerült! Zsuzsa éktelen röhögése ugyan közvetlen nem hátráltatja a reggeli készítését – csak kedvezőtlenül hat mamika dobhártyájára.
Mindent becsukok, mindent eltolok, mindent elrakok a kezük ügyéből, most már igazán nem lehet baj. Olyan nagy baj nincs is, mert a szemfüles lurkók csak a székeket fordítják fel, huzigálják, tologatják. Aki nem bírja elviselni ezt az élesen csikorgó hangszörnyűséget, arra azt mondják, hogy idioszinráziája van, de a kicsik még nem ismerik az idegen szavak jelentőségét. Ők csak taszigálják tovább a felfordított székeket, és a huzatot cipelik a felmosott kövön. No meg itt van még a sámli, azt is fel lehet fordítani, bele lehet állni, vagy akárcsak ülni. Hát ez nagyszerűen ment, most jó lenne kijönni belőle, de beszorult a Tomcsi lába, ilyen barátságtalan viselkedéshez ő nincs hozzászokva: ráncigálja a sámlit, ráncigálja a lábát, az eredmény pedig az, hogy – mielőtt ki tudnám menteni – a sámlival együtt felborul. Nem ütötte meg magát olyan nagyon, de azért keservesen és kitartóan sír, méreteihez képest tekintélyes hangerővel!
Hát ilyen incidensek közepette végre elkészül a reggeli… Az éhes sereg, - beleértve a már reggel elcsigázott felnőtteket – nekilát a finom reggelinek – és (egy darabig) csönd és nyugalom van!!!!
Tomikával aránylag kevés baj volt, kivéve azt, hogy első éjjel többször elkezdett üvölteni. De már másnaptól fogva abbahagyta és nagyon jól, nyugodtan viselkedett. Egyik nap belázasodott, kihívtuk Nyerges doktort, aki a szokásos torokgyulladást állapította meg, ami magától majd el fog múlni. Láz esetén persze kapjon lázcsillapítót.
Tomika nagyon szépen hagyja magát öltöztetni. Kimondottan segít. Odanyújtja az egyik kis kezét, aztán az egyik lábikóját, utána szépen a másikat. Amikor otthon voltam (közben dolgozni jártam) Tamáska percenként hozzám jött, ölembe fúrta kis szöszi buksiját és igényelte, hogy szeretgessem. Térdemre ültettem és mondogattam neki: „Szeretem Tomikát, nagyon szeretem”. Odasimult hozzám, kezecskéjével átfogta a nyakamat és élvezte a becézgetést. Kedves, szinte bölcs mosolya van. Én egy kis szomorúságot is érzek ki belőle. Elképzelem őt felnőtt korában. Azt hiszem egy értékes, szimpatikus ember lesz.
Amikor Mariék hazajöttek NSZK-ból és Marival ketten bementünk Tomikához, először hozzám bújt, amiért Mari nagyon dühös volt, de már a következő pillanatban a mama nyakába ugrott, és attól a perctől nem is akart tágítani mellőle.
1978. október
Mari mesélte: Zsuzsa rossz és engedetlen volt. Nem akart kezet mosni. Mari már rém dühös volt rá, betuszkolta a fürdőszobába és rázárta kulccsal az ajtót, hogy addig marad ott, amíg nem mossa meg rendesen a kezét. Bement a szobába. Addig is egy kis nyugta lesz – gondolta magában. Rövid idő múlva a két gyerek a legnagyobb egyetértésben, egymás kezét fogva és kajánul nevetve megjelenik az ajtóban. Mari értetlenül bámul rájuk, hogy jöhetett ki Zsuzsa a bezárt fürdőszobából? Hát az úgy történt, hogy a fürdőszoba ajtaján alul az esetleges gázszivárgás miatt van egy kis rés. Zsuzsa megkérte a zseniális 19 hónapos öcsikéjét, hogy adja be neki a kulcsot, az kiszedte a zárból és beadta a résen. Ezek után a „börtönből” való szabadulás már gyerekjáték volt!
Mariék szombaton, az alcsúti nagypapa temetése után két napra elutaztak Kecskemétre. Tamáskát nálam hagyták. Zsuzsát Ottó vitte el. Ő már nagylány, értelmesen el lehet vele beszélgetni. Felmérhetetlen az az erkölcsi segítség, amit Ottó – egyebek mellett – a gyermeknevelés terén is nyújt.
Mari ijesztgetett, mennyire fog Tamásra sírni. Este elbabusgattam, sokszor magamhoz szorítottam és mondogattam: „szeretem Tamáskát, nagyon szeretem Tamáskát”. Reggel sokáig szoktam ágyban maradni. Nem figyeltem az órát, hisz a gyerek 6 óra tájban úgyis felébreszt. Félálomban hallottam valami jókedvű gügyögést, de amíg nem sír, nincs különösebb vész. Amikor rápillantottam az órámra, 9 óra volt! Mariék nem fogják elhinni, de egyáltalán elmerjem-e nekik mondani? Gyors reggelizés, Tamáska egész nap aranyos kis angyalka. „A fiatok egy nagydarab arany”, fogadom Mariékat, mikor megérkeznek. Tomi észreveszi az anyját és elkezd bömbölni. Ki érti ezt?
A múltkor Zsuzsa is itt aludt és akkor Kati elvitte őt Marika nevű barátnéjához, ahol a két gyerek ugyan sokkal idősebb, de azért nagyszerűen eljátszottak.
Lefekvés előtt Zsuzsa szívtépően zokog. Könnyáztatta arcát össze-vissza maszatolja a két kezével. Látszik, hogy „nagy szerencsétlenség” érte. Zsuzsikám, mi bajod? Zokogás, szipogás, sírás közben értelmetlenül kiejtett szavak. „A vendég-vendég-ség-ben-ben felej-tet-tük az Endzsi-ba-bát. Ki-ki-vel fo-fo-gok most a-lud-ni?” Most, hogy kimondta, még inkább ránehezedett a „csapás” súlya. A leleményes Kati azonban megtalálja a megoldást. Elővesz egy selymesszőrű, hosszúfülű nyuszikát és Zsuzsika azon nyomban megszereti az ideiglenes hálótársát. Puha és jól át lehet ölelni.
Óbudán kopogok Mariék ajtaján. Zsuzsa nyit ajtót, és ezzel fogad: „Mamika, húzd ki megint a fogamat!”
No, ennek előzménye van. Még régebben, amikor egyszer „ügyeletes” voltam Mariéknál, Zsuzsa bánatos arccal nyámmogta a vacsorát. Látszott rajta, hogy komolyan szenved. „Zsuzsikám, fáj valami?” „I-igen, a fogam!” Nagyra nyitotta a száját, és jól lehetett látni az egyik alsó egérfogacskáját, amint a rágás következtében majdnem teljesen kifordul. „Gyere, hozzál egy tiszta zsebkendőt, addig én megmosom a kezem és kihúzom a fogadat. Zsuzsi szalad, hozza a zsebkendőt és készségesen tartja a száját. A „műtét” kitűnően sikerül, a fogacska jóformán besétál a zsebkendőbe, maholnap magától is kihullott volna. Zsuzsi nagyon büszke. „Most szépen megmossuk a fogacskát és odaadjuk anyunak, vagy apunak, hogy tegyék el!”
A mostani eset kissé bonyolultabb. Látom, hogy a fogacska még nincs annyira meglazulva. No de mit tehetek? Ez a gyermeki szempár olyan bizalommal csüng rajtam, hát hagyhatom, hogy csorba essék a fogorvosi tudományomon? „Zsuzsika, ide figyelj, először csak megtapogatom, még nem húzom ki.” „Jó”, - hangzik a szelíd válasz. Magamban ravaszul abban reménykedem, hogy ki fogom tudni húzni. Hát nem. A fog csak ellenáll. A „páciensem” nyugodt, segítőkész igyekezettel tátja a száját. „No, most” – látok hozzá másodszor. Sajnos ismét nem sikerül. Zsuzsikának a szeme sem rebben meg. Közben azért már szert teszek egy kis tapasztalatra abban, melyik mozdulattal tudom a fogat a legjobban megfogni. A harmadszori nekifutást siker koronázza. Zsuzsi arca ragyog, én pedig büszke vagyok az ügyességemre. Ezt a fogacskát is eltesszük emlékbe. Lefekvés előtt ismét szóba kerül közös hőstettünk. Egész megdöbbenve hallom Zsuzsa kijelentését: ”Azért tudod Mamika, egy kicsit fájt, amikor úgy ráncigáltad!” „De nem nagyon, ugy-e?” „Nem”, mondja fontoskodva, tudatában saját nagyságának.
1978. december
Lacika már eléri a kilincset és úgy sétál az egész lakásban, mint egy nagy. Kis résnyire kinyitja a szobám ajtaját és bekiált: „ku-kuc”. „Kukucs” feleletemre kitárja az ajtót boldog nevetéssel beront. Ó, jaj, melyik kedvenc tárgyam fogja most kárát látni a kis „barbár” felfedezési szenvedélyének? Idáig – kisebb töréseket, repedéseket, rongálásokat leszámítva – összetörte a konyhai széket, elrontotta a sütő ajtaját, valamint a lemezjátszómat. No, de most már itthon vagyok, vigyázok. Például elveszem tőle a vekkeremet, amelyre egy szempillantás töredéke alatt rávetette magát. Csak egy lépést teszek felé – valami félelmetes lehet a mozdulatomban, vagy a szememben, mert villámgyorsan földhöz vágja a zsákmányát, és menekül, mint a nyúl. Az ajtóban megáll, és kíváncsian lesi, mi lesz most? Először fölveszem az órát, és megállapítom, hogy az unokám alapos munkát végzett. A vekker tökéletesen használhatatlan. Megfogom a kis gézengúzt, dá-dá-t kap a kis kezére és nagyon szigorúan mondom, hogy Lacika rossz volt és ezért mamika nagyon haragszik. Alaposan megbüntetem magamat: elhatározom, hogy egész este komoly maradok, és nem kap puszit. Később bemegyek Katiék szobájába és megkérdezem: „Elmondtad apunak, hogy mit csináltál?” István ekkor kapcsol: „Mondogatta, hogy „óa, óa, mamika”.
Másnap reggel összepuszilom. „No, mi az, már nem haragszol?” – kérdi Kati „Tegnap megkapta a magáét, reggelre elfelejtette az egészet!” – így én. De nem, bizony nem! A nap folyamán többször odajött, hozzám simult és azt mondta: „Sze”. „Érzi, hogy bűnös, és ki akar engesztelni”, nevet Kati. A konyhában játék közben megszólal: „Óa. Mamika.”
Már rengeteg szót ismétel. Tízig számol, néha persze eltéveszti.
Reggel egy darabig csöndben marad az ágyacskájában. Kati még szeretne kicsit aludni. De amikor Lacika már nagyon unja magát, kezdi mondogatni: Anyu, Anyuci, Anyucika, „Katyika”. Ennek már Kati nem tud ellenállni.
1978. utolsó napja
Szilveszter délelőtt Péter és Mari idehozták a két gyereket. Zsuzsika gyönyörű fehér cikláment nyújtott át nekem. Este Katiék is elmentek mulatni, így a másik szobában alvó Lacikára is ingajáratban vigyáznom kellett. Zsuzsa kíváncsian nézte a szilveszteri műsort. Amikor láttam, hogy már alig bírja nyitva tartani a szemét és a feje le-lecsuklik, megkérdezem tőle: „Érdekes a műsor?” „Nagyon.” „Nem akarsz még aludni?” „Még nem.” Hagytam. Szilveszterkor neki is többet szabad. Küzdött az álmossággal, hősiesen tartotta magát, mégis azt látom, hogy Zsuzsika keresztbe fekszik az ágyon olyan mély álomban, hogy föl sem ébredt, amikor rendesen lefektettem.
Tomcsi jóízűen aludt, mindaddig, - amíg a TV szólt. Mihelyt kikapcsoltam, elkezdett sírni. Ringattam, vigasztaltam, lett fél kettő, mire ágyba kerültem. Ötkor újból felébresztett, magamhoz vettem. Forgolódott, mocorgott, én pedig mellette úgy, ahogy, próbáltam volna kipihenni az 1979 év első éjszakájának fáradalmait.
Másnap nem is voltak ezek a kölykök olyan rosszak. Csak én voltam fáradt. Laci összefirkálta az 1979 évi naptáramat. Tomi szétkente a popsi kenőcsét a parkettán, Laci ráöntötte a gyógyszereim bevételéhez készenlétben tartott vizet, és mind a ketten élvezettel pacsáltak a sűrű, zsíros, koszos masszában. Zsuzsa szépen ült az íróasztalnál és rajzolt, egészen addig, amíg úgy nem találta, hogy neki is ki kell vennie részét a kicsik játékában… Akkor aztán…. No de, alig volt idejük a feje tetejére állítani féltett szobámat, jöttek a szülők és elvitték őket. Akkor meg az volt a bajom, hogy túl nagy a csend.
Folytatása következik….
***
1979
Karácsonykor enyhe idő volt, tíz fokkal több, mint a sokévi átlag. Viszont pont Újévkor ideért az Európa nyugati- és északi részén tomboló hideg-hullám, és egyszerre 20-25 fokkal zuhant a hőmérséklet.
1979. január 2-án, egy keddi hajnalon Kati fölöltöztette a fiacskáját, alig látszott ki a nózija a sok hacukától. Esett a hó, metsző szél fújt és ebben az ítéletidőben indult el Lacika az életbe… vagyis a bölcsibe. Első nap szoktatásképpen csak 2 órára, másnap már tovább, a hét végén már egész napra.
Előzőleg mindenféle vizsgálatokon kellett keresztülmennie, többek között megnézte a fogorvos néni is. A legjobbkor, mert a nyáron Akarattyán eltörött fogacska fölötti íny már másodszor begyulladt.(Először csak kifúrták.) Kapott egy injekciót, és hiába tiltakozott, hogy „Dokotó-neni, nem, nem, dokotó-neni”, csak odacipelte a mamája és kihúzták a kis fogacskáját. Kati egészen bánatos volt. „A gyerekek majd csúfolni fogják a kisfiamat.”
A bölcsiben Lacika első nap még sírt, második nap kevésbé, aztán már elkezdett játszani. Szombaton azonban belázasodott. Kati kúrálta kúppal és Kalmopyrinnel, hétfőn István elvitte a gyermek rendelőbe. Amikor közeledtek a bejárathoz Laci elkezdett üvölteni: „Dokoto-neni”. De minden jól végződött, a doktornő megengedte, hogy kedden újra mehessen bölcsibe. Az egész hetet szépen végigjárta, az óvó-néni úgy nyilatkozott róla, hogy „könnyű gyerek”. Az üzenő füzetében pedig az a megjegyzés szerepelt, hogy „sokat fecseg”.
Esténként, ha Kati elmegy, odahozza a szobámba Lacikát és lefekteti a járókába. Én TV-t szoktam nézni, és így fedezte fel Lacika az esti mesét. Kakaskáról és kotkodácsról szól az első mese, amelyre felfigyelt. Azóta, ha bementem Kati szobájába, azt mondta: „Kakaszka. Vizozó”. Többször magyaráztam neki, hogy majd este, ha sötét lesz, pancsi-pancsi után bekapcsoljuk a televíziót, megjelenik a TV Maci és nézi az esti mesét. Utána pedig következik a torna, amit szintén nagyon szeret nézni.
Mindennap megköveteli az esti meséjét. Egyik hétfői nap is. Lacikám, hétfőn nincs televízió!
Pici ujjacskájával az ablak felé bök: „Eszte”. Annyi szemrehányás és logika volt ebben az „eszte”-ében , hogy teljesen megijedtem. Hisz én tanítottam rá, hogy este – sötét – pancsi után. Most minden előfeltétel megvan, és pont én jelentem ki, hogy még sincs mese? Hát igy lehet hinni ezeknek a felnőtteknek? Hátha meginog bennem a bizalma?
Még karácsony előtt megtanítottam arra, hogy megmondja a nevét. Ez a következőképpen zajlik le:
„Mondd meg, hogy hívnak?”
„Jacika!”
„Milyen Lacika?”
„Bé-tó-ti”
„És hol laksz?”
„Ejaja”
„Ut”
„Hat”
„UT”
„Hat”
„Huszon…..”
„Uszonyoc”
„Első”
„Észő ememet”.
Mostanában nem akarja megmondani a nevét, és mindenre „nem”-mel válaszol. „Kérsz tejcsit?” „Nem”. „Voltál a bölcsiben?” „Nem”. „Teri néni volt a bölcsiben?” „Neem”. „Marika néni?” „Neem”. „Adjál puszit!” „Neem”. „Akkor én adok!” „Neem”. No, majd kitolok Veled – gondoltam! „Lacika, megyünk a televízióhoz mesét nézni, igen?” „I-gen!” – mondja tökéletes kiejtéssel.
1979. január 16.
Elkezdtem a Kalap utcában az ez évi „ügyeleti szolgálatomat”. Idén szokatlanul hideg januárunk van. De szombaton reggel ragyogóan sütött a nap, Péter szánkózást javasolt a hegyekben, és hívtak, hogy én is menjek velük.
137-es busszal utaztunk a Csúcs-hegy felé. Amikor leszálltunk, teljesen téli táj fogadott. Egy pici lejtős, behavazott erdei út felé tartottunk. Péter Marival felváltva ródlizott a gyerekekkel, akik boldogan kacagtak és élvezték a lesiklást. Én pedig gyönyörködtem a szép hóban, a jó levegőben, és az általános jó kedvben. Figyeltem az érintetlen hótakaró kékes-lilás-szürkés árnyalatait és eszembe jutott kedvenc festőm, Ribera, akinek csodálom a fehér színárnyalatainak ábrázolását. Nem tartozik szorosan az adott füzet témájához, de hadd tudják meg unokáim, hogy a Louvre – Prado – drezdai- és weimari képtár-látogatásaim során képei láttán egészen beleborzongtam az élvezetbe!
Délután itt voltak a kecskeméti Marika-és Jocó kis Ildivel és Pannikával. A gyerekek jókedvűen hancúroztak. Este Mari és Péter moziba mentek. Zsuzsika olyan volt, mint a kezes bárány: készséges, felszólítás nélkül segített. Tomcsi is jó volt. Tisztába tevés közben játszottam vele: „Adjak puszit a hasadra?” „Ácája”, felelte. Összepusziltam mind a kettőt. Nagyon szeretetreméltóak voltak. Persze. Kielégült a mozgási igényük, teleszívták magukat jó levegővel. A jóságuknak „objektív okai” voltak, és ha ezek hiányoznak, a gyerekeket „rosszaknak” nevezzük.
Másnap olvastunk a „Kérdezz, mindenre felelek” c. könyvből. Az egyik kérdés például így hangzik: „Miért kell tudnunk, merre van kelet, nyugat, észak és dél?” „Zsuzsikám, tudod, mi az a kelet?” „Nem, én még nem voltam ott.” Nagyon figyelmesen hallgatta a magyarázatot. Szívesen tanul új dolgokat. Már értelmesen meg lehet vele tárgyalni bizonyos témákat.
Tomi közben csöndesen játszott. Van egy herkentyűje (műanyagból), amelyre rá kell csavarni különböző színű műanyag csavarokat. Szeret ezzel foglalkozni és nagyon ügyesen csinálja.
Három nap alatt rászoktattam a gyerekeket a TV-mese nézésére. Zsuzsa sok mindent volt hajlandó megcsinálni, csak hogy nézhesse a mesét. Tamás inkább a tornát élvezte. Ügyesen hajolt előre-hátra, a tarkójára tette a kezét, vagy „tornászott”, majdnem úgy, mint a tv-beli tornászok!
Napközben mesélgettem Tomikának, hogy majd este megnézzük a mesét. A TV-Maci megmossa a fogát, fölveszi a hálóinget, bekapcsolja a TV-t, beleül a fotelba és nézi a mesét. Utána kikapcsolja a TV-t, magához veszi a Valérka babáját, eloltja a villanyt, bebújik az ágyacskájába, becsukja a szemét- és alszik reggelig!
Néhány nap múlva Mari telefonált, hogy Tomi már 6 órakor bekapcsolja magának a TV-t, beül a fotelba és azt mondja: „Mesze”. Újabb telefon: Péter megfenyegette Tomit, hogy nem nézhet mesét, ha kimászik az ágyból – erre tényleg nem mászott ki!
1979. január 28.
Lacikának 40 fokos láza volt. Hiába, nehéz beilleszkedni a közösségbe, megszokni a környezetet, immunissá válni a bölcsi baktériumaival-és, vírusaival szemben.
Azon a héten éppen nem dolgoztam, és rengeteg elintéznivalóm lett volna. Ember tervez…. Helyette Lacikára vigyáztam. A vigyázásom sajnos arra korlátozódott, hogy életveszélyes dolgoktól óvtam a fiút. Megakadályoztam, hogy a ceruzát bedugja a fülébe, amikor az asztalra felrakta a kis széket és arra felállt, segítettem neki megtartani az egyensúlyt, amikor feldöntötte az asztalt, ügyeltem arra, hogy a kovácsoltvas éle ki ne verje a fogait, vagy másként meg ne sebesítse, amikor függönyhuzigálás folytán már lepattantak az első guri-gurik, másra tereltem a figyelmét, nehogy a fejére essen a karnis.
A fiú – mintha csak végig be akarta volna mutatni, milyen csibészségekre képes. A képes hetilapokat, melyeket már előzőleg szétszaggatott, szanaszét hurcolászta az egész szobában. Kati épp telefonált. Azt javasoltam neki, hogy a papírcsomókat dobjuk ki. „Hadd játsszon velük!” – hangzott a megértő mama válasza. „Hadd…” Óvatosan beléptem a szobába, mivel a papírlapok vastag rétege alatt a játékok-és játékroncsok szanaszét hevertek…
„Tój, tój, cicát” – fogad Lacika, tollat nyom a kezembe, hogy cicát rajzoljak neki. No, ezt már megtanultam. István ügyesen rajzol neki leókát, repülőt, lovat, de tőlem még nem kívánja ezt a magas fokú művészi teljesítményt. Nagyon örül a cica bajuszkájának, és bizonygatja, hogy nekem is van bajuszkám! Állítom, hogy nekem nincs. Ezen egy darabig elvitatkozunk, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerült őt meggyőznöm.
Pénteken Kati elvitte a doktor nénihez. Dühösen tért haza. „Olyan rossz volt a fiam, hogy szégyent hozott a fejemre. A váróban ugrált és szaladgált, többször beszökött a rendelőbe és a többi, jól viselkedő gyereket is arra biztatta, hogy fusszál, fusszál! Hazajövet hisztizett, és ledobta magát a sárba!”
Kedden Katiék bevitték Lacikát a Péterrfy utcai kórházba és szerdán, március 7-én Léb főorvos megoperálta a sérvét. Szerdán délután 5-től 6-ig volt látogatás. Amikor bementem hozzá, félig fekvő helyzetben találtam. Egy idegen apuka itatta teával. Amikor meglátott, sírásra görbült a szája. Gyorsan megkérdeztem tőle: „No, mit hozott neked a mamika?” – és előszedtem egy kis képeskönyvet. Tehénkék, meg cicák voltak benne. Ez – mint újdonság, egy darabig lekötötte a figyelmét. „Ez mi az, az mi az?” – kérdezgette folyton. De aztán elfáradt, meg akart fordulni és az bizony fájt. Elkezdett sírdogálni. Egy darabig próbáltam elterelni a figyelmét, de amikor megérkeztek a szülők, komoly bömbölésbe kezdett. „Hop-pá, hop-pá, öjébe, öjébe!” Miután ezt – a nővérkével való konzultáció után – nem teljesítették, elővette a visító sírását, amíg csak szegénykém el nem fáradt. Akkor sápadtan, erőtlenül elterült az ágyacskájában és – csendesen szipogott.
A negyedik napon, szombaton reggel Katiék már hazahozták. Látszott rajta, hogy örül, hogy ismét itthon van. Körüljárta a szobát, kezébe vette az ismerős tárgyakat, megtapogatta a bútorokat, és meggyőződött róla, hogy távollétében semmi sem változott.
Este már meg lehetett füröszteni. A sebét műtét után nem kapcsolták, hanem valami új eljárást alkalmaztak, bizonyos spray-vel fújták be.. Mielőtt kijött a kórházból, még valami szurok kinézetű masszával is bekenték. Ismeretlen okból nem élvezte a pancsikát, végig nyafizott. (A kórházban kapott könyvet nem szerette, sohasem vette elő többet.)
1979. március 12.
Szegény Marcsuli, ma reggel bevonult műtétre a Margit kórházba. Úgy terveztük, hogy 3 hétre a Kalap utcába költözöm, de közben szombaton (10-én) eltörtem a bal lábam kisujját, hát nem tudom, mennyire fogják hasznomat venni.
A fürdőszoba ajtaját kívülről be szokták kulcsolni, mert Tomi egyszer bement és egy hatalmas (néhány kilós) dobozos mosópor tartalmát szétszórta az egész helyiségben.
Igen ám, de a tanulékony ifjú megfigyelte ezt a műveletet, és akkor próbálta ki, amikor a mamája bent tartózkodott a fürdőszobában (csak ketten voltak a lakásban!). Sikerült! Mari be volt zárva, és Péter csak késő este jön haza. Mari most mit tegyen? Kérlelőre fogta a dolgot, adja be neki a kulcsot! Tomika éppen olyan kedvében volt, hogy hajlott a könyörgésre, és így hajlandó volt kiszabadítani anyukáját a fogságából!
Mari még mindig kórházban van. Tomikával nincs semmi baj. Nagyon szépen, elmélyülten el tud játszani, és azon csodálkozom, milyen ügyesen rakosgatja a kockákat és a Zsuzsitól örökölt speciális építőelemeket, Engedelmes is, csak az a szokása, ha kimegyek a gyerekszobából, odaül az ajtó elé, a szülők szobájába nyíló ajtó belül be van riglizve, onnan nem tudok bemenni – és akkor követi el apróbb gazságait. Tegnap pl. kirámolt egy egész FAY papírpelenkákkal teli dobozt, és szétszórta a szobában. Ma meg – miután látta, hogyan pacskolom az arcomat a krémmel – ő is valahonnan előszedte a popsi kenőcsét, és ezzel végezte az „arcápolását”. Ilyenkor szorosan nekitámasztja a hátát az ajtónak (melyet előzőleg bezárt, mert különben nyitva szokott lenni), és könyörögni kell neki, hogy álljon fel. Kedvétől függően, hosszabb-rövidebb időn belül fel is áll, és beenged a szobába.
Az óvodában rubeola-járvány volt. Zsuzsi elkapta, tőle pedig Tomi. Zsuzsinál teljesen enyhe lefolyású volt, Tomi már többet kínlódott vele. Zsuzsa hallotta a beszélgetést, hogy a rubeola csak a terhes mamákra nézve veszélyes, és tul.képpen jó is, hogy keresztülesett rajta. „A Tamásnak miért mindegy, hogy megkapja-e vagy sem?” – kíváncsiskodik. „Mert ő nem fog szülni.”, válaszol neki Péter. Zsuzsa mélyen elgondolkodik, és most következik szenzációs bölcsessége: „Pedig az kellene, hogy a kislányokat a nők, a kisfiúkat pedig a férfiak szüljék!”
Telefongyári kolléganőim, Zója és Ildi meglátogattak Mariéknál. Tomika nagyon jól viselkedett, befészkelte magát az ölembe, és hosszú ideig csendben hallgatta a beszélgetésünket.
(Amíg Mariéknál voltam, délutánonként mindig le szoktunk pihenni. Ha Tomi esetleg föl is ébredt, a diványra tekintett, meglátott és nyugodtan aludt tovább, néha még öt óráig is, amin Mari nem győzött csodálkozni. Ha üres volt a dívány – kimászott az ágyacskájából. Így szoktunk mi aluszkálni horkolásom zenei aláfestése mellett.)
Szóval, Tomcsika az ölemben – szétterpeszkedve, mint egy török basa. Egyszercsak, hogy miért, az teljesen érthetetlen, elkezdi utánozni a horkolásomat. Aprókat horkant, szuszog, fujja a kását, a horkolásnak egész skáláját mutatja be, de olyan hűen, hogy az egész társaság gurul a nevetéstől. A kis csibész meg elégedetten széttekint bölcs, kicsit huncutkodó mosolyával.
1979. május 14.
Péter elutazott Varsóba, és megint hosszabb időt töltöttem Mariéknál. Tomi Mari jelenlétében kimondhatatlanul rossz. A szó szoros értelmében kínozza az anyját. Nyafog, bömböl, görcsösen fogja az anyja szoknyáját és üvölt, ha Mari bemegy a wc-be. Veri az ajtót, ordítozik, amíg Mari ki nem jön, aztán újabb okot talál a hisztizésre. Hajnalban már nem hagyja aludni Marit, éjjel is többször felsír.
Szombaton Mari kiment a repülőtérre Péter elé, addig én voltam a két gyerekkel. Zsuzsika jól viselkedett, Tomi is, - amíg sor nem került az ebédre. Rendetlenkedett, nagy kanállal csapkodott a spenót közepébe és telefröcskölte az egész konyhát. Még a Péter által gyönyörűen kimeszelt plafonra is jutott belőle. Nagyon szigorúan rászóltam: „Tomikám, ha nem eszel rendesen, elmehetsz az asztaltól!” Erre a kis emberke dühbe gurult, és jól leteremtett: „Disznó, disznó, uonda, kuva, uonda, kuva.” Az a szokása, hogy mindent kétszer mond, mindent kétszer mond. Hát ezt megkaptam! Levettem a kis székéről és talpra állítottam: „Aki rendetlenkedik, és nem eszi meg az ebédet, az elmegy az asztaltól.” Nagyra meresztette a szemét a csodálkozástól, még sírni is elfelejtett, és szó nélkül bement a szobába.
Megérkeztek a szülők. Beszámoltam a történtekről. „Te rosszul hallottad anyu, ilyen szavakat Tomi még nem tudhat.” – így Mari.
Amiért beküldtem, Tomi megneheztelt rám, de mire felébredt, már elfelejtette és megint „jóban voltunk”.
1979. május 17.
Lacikának bárányhimlője volt, szerencsére kevés kiütéssel, melyeket szeretettel dédelgetett: „Fáj a pöttyösz”.
Feltűnően sokat beszél, egész értelmes mondatokat mond: „Nem mamikával akaok kisznagy ába menni, apucikával akaok kisznagy ába menni. Hibátlanul használja a tárgyesetet. Az igeragozás is megy neki. Magáról néha harmadik, néha első személyben beszél. „Ki vagy Te?” „Ödögfióka vaok”. Helyesen használja a felszólító módot is. Játékból elmondtam néhányszor neki a „Ja Szása, milása…” című orosz mondókát, és örömmel állapítottam meg, hogy megtanulta. Ezen felbuzdulva vettem egy csomó orosz verses rajzos füzetecskét és most ezekből olvasok föl neki. Örömmel tölt el, amikor odahozza nekem a füzetet és kéri: „Mamika, olvasszál”. Az egyik oldalon le van rajzolva egy aranyos medvebocs. Valahányszor odaérünk – lehajol és megpuszilja.
Tegnap én voltam vele egész nap. Nagyon jól megvoltunk, csodálkozásomra még szót is fogadott. Ropikát kért. Adtam neki. A fele valahogy elgurult. „Ajatta van, ajatta van”. Körülnéztem, nem találtam. „Mamika, nem éjted, ajatta van?!” Elmeséltem Katinak, ő egy még aranyosabb történetet mondott el. Tegnapelőtt Jutka vigyázott rá. Laci ropikát kért. Jutkának nem volt kedve fölkelni. „Jopikát kéjek”. Jutka nem mozdul. Laci odamegy hozzá, megpuszilja, így kérleli: „Nuszikám, kéjek jopikát!”
1979. május 29.-től
Két hétig Akarattyán voltunk. Micsoda változás egy év alatt! A fácskák- és a gyerekek egyaránt - szorgalmasan nőttek. Tavaly a fiúk még a járókában voltak, idén meg már szabadon közlekednek.
Lacika elmélyülten figyeli a hangyák életét. Guggolva bámulja a kis nyüzsgő pontokat, meg is fogja őket, sőt, szeretettel meg is puszilja. Engem is bíztat, hogy én is pusziljam meg őket. Örülök, hogy szereti az állatokat. Nyugágyban fekszem, és azt már kevesebb lelkesedéssel fogadom, hogy dédelgetett hangyácskáit egyre a fürdőruhám kivágásába rakja. De hogyan magyarázzam meg neki, meddig terjedhet az állatok iránti szeretete? Amikor hosszú idő múlva betelt a hangyák tanulmányozásával, más bogarak iránt fordult a figyelme. A ronda suszterbogarakat is hasonló szeretettel dédelgette, de arra már azt mondtam, ez csúnya bogár. „Cuna bogáj, cuna bogáj” – ismételte, és tovább fogdosta őket.
Zsuzsi rám telepszik: „Olvassál, mamika!” Jó. Erre a két kicsi is „megszomjazott a kultúrára”. Hasam, szívem, májam bírja a nyomást, de meddig bírja a nyugágy? A két kicsi aránylag hamar megunja a mesét, marad a fészkelődő Zsuzsika. Áhítattal hallgatja a „Kék kenguru”-t, egy elég vastag kis könyvet, amit csak én, már ötvenszer elolvastam neki, és amit már majdnem kívülről fúj. Általában nagyon sok verset tud. Egyik este – Mari engedélyével – ő vetített a kicsiknek. Egyedül kezelte a diavetítőt és végig majdnem hibátlanul elolvasta nekik az egész Hamupipőkét, ami bizony egy nagyon hosszú mese.
Lacika nagyon szereti Zsuzsát, de Tomival még nem tudnak játszani. Sokat verekednek. Ilyenkor Laci visító sírással nálam keres menedéket. Néha meg a két fiú értem verseng: „Én vaok a mamika”, bizonygatja Laci és átkarolja a lábam (azt akarja kifejezni, hogy „enyém a mamika”). „Én vaok a mamika”, cáfolja Tomi, és átöleli a másik lábam. Ilyenkor jobbról, balról átkarolom őket, és magyarázom, hogy én mindkettőjük mamikája vagyok! A cserfes Zsuzsika persze nyomban ott terem, őt meg arról biztosítom, hogy ő az egyetlen leányunokám. Így mindnyájan megnyugszanak, és néhány perc múlva kezdődik újból a verekedés, a taszigálás, a hajhúzás, a visongás és a bömbölő sírás…
Lacikával nagyon jóba lettünk. Amikor Kati meglátogatott, és együtt elmentek a Balatonhoz fürödni, megkérdezte: „Hol a mamika?” Később azt mondta: „Szejetem a mamikát”. Naponta többször, látszólag minden ok nélkül, gyengéden átölel és puszil, ahol ér, a lábamat, kezemet, arcomat.
1979. június 8.
Mari csütörtökön reggel felutazott Pestre tanítani, utána egy party-n vesz részt. Pétert délelőttre várjuk Akarattyán. Mielőtt Mari elindult volna – hajnali 6 órakor – Tomi már fölébredt és éktelen üvöltéssel kísérte anyja távozását. Megkértem Zsuzsát, hogy egy kicsit tartsa a hálószobában, és hagyjon engem még egy csöppet aludni. Lett is nagy csend. Lacinak este beadtunk egy nyugtató-lázcsillapító kúpot, alszik is, mint a bunda. A csend azonban nem tart sokáig. Kis idő múlva megjelenik Tomcsi Zsuzsa fodros szoknyácskájában és édesen mosolyog, nyilván nagyon meg van elégedve magával. Én kevésbé, annál is inkább, mert a két lábadozó gyerek mezítláb mászkál. Beküldöm a Zsuzsát, hogy öltöztesse fel a Tomit. Közben felébred Laci, és bilire kéredzkedik. Leültetem, abban a pillanatban kirohan Tomi teljesen meztelenül, Lacika föláll a biliről és ugyancsak félmeztelenül futkározik, Zsuzsa úgyszintén. Most melyiknek fogjam meg legelőször a frakkját? Lacit gyorsan visszateszem a járókába, amiért nagyon megbántva érzi magát, Tomit felöltöztetem, Zsuzsira ráparancsolok, hogy öltözzön fel. Mind a hármuknak meg kell mérni a lázát. Lacit sikerül megfogni először: 36,7, - mehet. Tomi tiltakozik, rúg, kapál. Ilyenkor mindig meg vagyok ijedve, hogy a lázmérő beletörik a popsijába. Micsoda kockázatot kell vállalnia egy nagymamának! 37,2, ez is még elég jó. Zsuzsi egy kicsit sértődötten megjegyzi: „Nekem is kell lázat mérni!” „Természetesen” – így én. „Te már nagy vagy, a hónaljadban szoktad mérni, ugye?” „Nem, a popsiban.” – így ő. Ám legyen. Odatolja a kis-nagy popsiját. 37,2. Minden rendben. Következik a teraszon a reggeli. Zsuzsika átváltozik tündérkévé és szépen segít. Asztalhoz ülünk. Most két gyereknek kell könyörögni minden falatért. Laci meg akarja kaparintani a Boci-sajtos tubust és fülsüketítő visítással tudomásomra hozza, hogy meg van sértve, amiért nem engedem. Tomi a világ minden kincséért sem akarja megenni a méregdrága primőr paradicsomot, inkább lökdösi a kakaóját, az kiborul, és minden úszik a kakaóban. Zsuzsi szó nélkül hozza a rongyokat és a maga módján „rendet csinál”. Én tovább „tömöm” a kicsiket, kevés sikerrel. Hátra van a gyógyszer-beadás. Tomi engedelmesen beveszi a gyógyszert kristálycukorral, Lacinak lekvárban adom, - adnám, de kiköpi, én visszarakom a szájába, ő kiköpi, én újra visszarakom, na jóóó, végre valahogy sikerül. Elkezdenék én is reggelizni. De: Laci kihalászott egy cicát az orrából, meg kell törölni a kezét, Tomi bepisilt, száraz bugyit kell rá adni. Közben Laci megkaparintotta a fogkrémet és szétkente a ruháján. Tomika hirtelen szomjas lett, vizet kért. Lacinak erre eszébe jutott, hogy ő is!
Reggeli után mosogatás – sűrű szünetekkel. Zsuzsika jön panaszkodni, hogy Lacika homokot szór a fejére. Igazságot teszek, folytatom a mosogatást. A legnagyobb megrökönyödésemre megjelenik Tomi csurom vizes fejjel. Zsuzsa – a tegnap még lázas gyerekeknek – a kerti csapnál jéghideg vízzel megmosta a fejét! Mentem, ami menthető: nagy száraz törölközővel jól megtörlöm a fejüket és kiküldöm őket a napra.
Végre elkészülök a mosogatással. Főzni is kellene. Nekikezdek. De hol lehetnek a gyerekek? Zsuzsa a teraszon olvas. „Hol vannak a kicsik?” „Nem tudom.” „Úristen, csak nem a biciklinél?”- rohanok oda. Hál’Istennek, nem rántották a biciklit a fejükre. De akkor hol vannak? Végig futok a ház körül, és a kerten. Nem hallom a visításukat, ez sokkal vészjóslóbb, mint amikor ordibálnak. Akkor csak a házban lehetnek. Hát igen: a Tomi hálófülkéjében homokos cipővel bemásztak a Tomi járókájába. Egy kis dá-dá mindegyiknek a popsijára és rámolhatom ki az egész ágyneműt…
Ennyi minden történt – és még csak fél tizenegy! Minek nézünk még elébe? Szerencsére, 11-kor megérkezik Péter, és akkor már csak egy ördögfiókáért leszek felelős.
Akarattyáról visszatérve, Lacika szobatiszta lett. Mindig szól időben, csak még éjjel szokott néha „baj” lenni.
Laci fájdalmasan sír, mert Kati elvett tőle valamit. El akarom terelni a figyelmét. „Gyere, Lacika, olvassunk!” „Én moszt szijok!” – hangzik az önérzetes válasz. meg akarja mutatni a mamájának, hogy mennyire meg van bántva, ezért még a kedvenc szórakozásáról is képes lemondani.
1979. július 30.
Megérkezett Kati legjobb barátnője, Zsuzsa, Washingtonból. Fiacskája, Gabika, pár nappal „fiatalabb” Lacikánál. Nem tud magyarul. Lacika nagy szeretettel fogadta, valahogy megérezte, hogy ez a kisfiú gyámolításra szorul, és szemmel láthatóan „patronálta”. Időnként odafutott hozzá, megsimogatta a fejét vagy az arcát, megkérdezte, nem akar-e játszani a játékaival, és ha Zsuzsa bolgárul szólt hozzá, buzgón ismételgette a bolgár szavakat. Általában kimondottan gyöngéden bánt vele, Gáborka pedig az idegen környezetben megadóan tűrte az idegen kisfiú szeretet-megnyilvánulásait.
Mosogatok. Laci felkapaszkodik a székre, amelyre ferdén tette rá a párnát. Féltem. „Lacika, vigyázz, mert le fogsz gurulni!” „Jegujul a mókusz, igen?” – megerősítem. „Igen, legurul a mókus.” „De én nem vaok mókusz!” – és huncutul a szemembe nevet. Biztosan azt gondolja magában: „No, mami, most jól kitoltam Veled!”
Mariék NDK-ban nyaraltak. Nagy élmény volt a repülővel való utazás. Vendéglőben ebédeltek, és egy férfi „kikezdett” Tomival. Mielőtt távoztak, mari arra bíztatta Tomit, hogy búcsúzzon el a bácsitól és mondja azt neki, hogy auf Wiedersehen. Tomit sehogy sem lehetett rászedni, csak a hatodik-hetedik kísérlet után nyögte ki végre a német köszöntést. Viszont – amikor már kint voltak – elégedetten megjegyezte: „Jót beszélgettem a bácsival!”
1979. szeptember
Mariék szombat reggel akartak Akarattyára utazni névnapot ünnepelni. Hozzájuk is és a szomszédékhoz is nagy társaság készült. Péntek este Tomi belázasodott.39,8. Szombatra sem csökkent. ide-oda hurcolászták az orvosokhoz, majd végre délután útnak indultak. Az itthon maradott Tomcsi gyerek, akinek állapota a vidám társaság akarattyai mulatozása közepette is aggasztotta a szülőket – estére teljesen láztalan és jókedvű lett. A gyerekek viselkedése majdnem tökéletesnek volt mondható – jelentettem később a szülőknek. Kivéve azt az esetet, amikor Zsuzsi Tomi szájába gyömöszölte a koszos zokniját. Csodálkoznivaló csak az volt, hogy hiába próbáltam az illatos ruhadarabot kiszedni a beteg szájából, sehogy sem akarta kiereszteni a zsákmányát. Kitartóan hadakoztam vele Zsuzsi önfeledt visongása közepette.
Búcsúzáskor Tomi átölelt és többször is kérte: ”Mamika, ne menj el, mamika, mikor jössz?” Később levelet kaptam, melyben Mari beszámol sikereimről. Tomi naponta többször megkérdezi, mikor jön legközelebb a mamika. Mari azt válaszolta, hogy 21-én. Azóta mindennap megkérdezi, hogy ma van 21-e?
A „Szasa, Milasa” – mondóka eredetileg így kezdődik: „Ja Szasa, Milasa, mamasin szinok…” Ezt változtatta meg a zseniális unokám „mamikásin szinok”-ra. Haha…
1979. november 4.
Még korábban történt, amikor egyszer vigyáztam Mari gyerekeire, Zsuzsika nem akart ebédelni. „És ha megetetlek, akkor fogsz enni?” „Igen.” „Na, jól van, de tudd meg, hogy én vezetek rólatok egy könyvet és bele fogom írni, hogy a nagy cula Zsuzsát még iskolás korában is meg kellett etetnem. Ha majd a gyerekeid, és Tomi, meg Laci gyerekei olvasni fogják, ki fognak nevetni. Nos, etesselek?” „Igen.” – volt a válasz. „Hát, nem bánom, de megígértem már, hogy leírom a naplómban. Mit fognak szólni a gyerekeid?” „Nem mutatjuk meg nekik.” „Hogy ki ne nevessenek, ugye? De hát, ezt nem lehet: a gyerekek meg fogják tudni, hogy hat és fél éves korodban úgy etettelek, mint egy kisbabát.” „Nem baj.” Hát jó. A kis nagyra nőtt fióka tátotta kis foghéjas csőröcskéjét, szaporán nyelte a falatokat és élvezte a helyzetet. A tányér egy-kettőre üres lett. Diadalmasan nézett rám. „Pedig nincs mivel büszkélkedned”, mondom neki. „De hisz megettem az egész ebédet” – válaszol a kisasszony értetlenül.
Tegnap megint Mariéknál voltam. Az ebédnél – Ottó és Babszi is jelen voltak – Zsuzsika, mint egy felnőtt hölgy, majdnem kifogástalanul használta a kést és villát. Ránéztem, és kénytelen voltam elmosolyodni. Mire Zsuzsi megszólalt: „Mami, leírtad azt, amit ígértél?” „Mit?” – tettetem magam. Háát tudod, azt, hogy etettél…
Zsuzsika ősszel iskolába került. A gondos szülők igyekeztek megteremteni a kellő körülményeket a kis iskolásnak: kis íróasztal, hozzá való székkel, asztali lámpával. De hogy helyezzék el a pici szobában? Az egyik ágynak ki kell mennie. De akkor hol alszanak a gyerekek? Hát az emeletes ágyban, ami a gyerekek szemszögéből nézve éjjel alvásra szolgál, nappal pedig csuda klassz tornaszer-tár. Hogy azon mi mindent lehet csinálni? Csoda, hogy össze nem törik kezük-lábuk, csak Istenkém, legalább akkor ne, amikor én vigyázok rájuk!
Zsuzsi élvezi az iskolát. A tanító néni dicséri, hogy jó a matematikában. Egyelőre nem kapnak osztályzatot, csak piros pontokat, néha persze feketét is, amikor óra alatt beszélgetnek, mint pl. Zsuzsi a Verával. Át is ültették Zsuzsát az első padba, meséli, hogy most egyik oldalról Anita, másik oldalról a fűtőtest a szomszédja…
Tamáska elkezdett bölcsibe járni. A változás, úgy látszik, megviselte az idegeit, mert azóta dadog. Az orvos vigasztalja a szülőket, hogy ki fogja nőni.
Lacika is nagyot fejlődött, amióta utoljára írtam róla. Komoly mondatokat szerkeszt: „Etörte lábát a szaávas, azért sí. Simogasd meg a szaávast, hogy ne síjjon”, és ehhez hasonlókat.
Kinyilatkoztatásaiban gyakran szerepel a farkas, amely hol a szobában jelenik meg, hogy az erdőben készül lefekvésre, hol valami rosszaságot csinál, de ahogy úgy elnézem, elég ártalmatlan figura. A kis butulinak még fogalma sincs az igazi rosszaságról! Kati mindenesetben kihangsúlyozza, hogy a farkas az erődben lakik, és soha nem jöhet be a szobába.
2,5 éves korára sok szóban tisztán kimondja az „r” betűt. De a légy szíves helyett következetesen azt mondja, hogy „lépies”. ami annyira tetszik nekünk, hogy néha mi is megismételjük, pedig tudom, hogy nem lenne szabad. De egyébként nem selypítünk vele, ami egyik oka annak, hogy ő is aránylag nagyon tisztán és érthetően beszél.
Már egészen jól el lehet vele beszélgetni. Következő a mai párbeszéd: „Mami, te elmész?” „Igen.” „Hová mész? Zsuzsikához és Tomihoz mész?” „Nem, a Telefongyárba megyek.” „Miért? Miért mész a telefongyárba?” „Dolgozni megyek.” „Mert nincsen pénzed, igen?” „Igen.” „És akkor szirsz, ha nincsen pénzed, igen?” „Igen.” „Akkor én megsimogatlak, és adok neked pénzet, jóóó? Ész akkor nem szírsz, jóóó?”
Laci evésének jellemzésére viszont nem találok szavakat. Rémes, borzasztó, kétségbeejtő, - mindez nem fejezi ki azt a pokoli kínlódást, amelyet minden étkezésnél végig kell szenvedni. Nevelési hiba? Kétségkívül az is. De mit csináljon egy aggódó anya, hogy evésre bírja vézna kis fiacskáját? Olvas, mesél, szaval, énekel, csuda érdekes történeteket talál ki. Közben egész kis társasjátékok alakulnak ki. „Laci, ha lenyeled a falatot, megmondom, hol lakik a farkas.” Lenyeli. „A farkas az erdőben lakik!” – mondja Kati diadalmasan. Lacikát – bár már százszor hallotta – mindig rá lehet bírni az evésre ezzel a régi trükkel! Humorérzéke itt megmutatkozik. Csillogó szemmel várja a választ, és tudatában van annak, hogy most a cinkostársával van dolga, aki már X-edszer azt közli vele, hogy a farkas az erdőben lakik. Mohón várja az ismert választ, amely növeli biztonságérzését. Tehát, igaz, nem változott semmi. Várakozás közben érzékeli a játék izgalmát. Szeme kerekre nyílik, kis szikrákat szór, pici lelkében egy pillanatra szorongó kétségek támadnak. Hátha mégsem az erdőben lakik a farkas? Gyorsan lenyeli a falatot, és jön a megnyugtató, de egyben nevetésre ingerlő válasz, mármint hogy: ezúttal sem tévedett senki, a farkas valóban az erdőben lakik.
A bölcsiben – ahol igazán szeretik és sokat dicsérik, azt mondták, hogy ő a leglassúbb evő. Már javasoltam Katinak, hogy vigye orvoshoz, hátha gyomorszűkülete van, vagy mit tudom én, de Kati szerint semmi baja, csak lefoglalni kell tudni őt.
1979. november 10.
Néhány napja az „Orosz nyelv képekben” c. könyvből „tanultunk” Lacikával. A tanítás csak addig terjed, hogy elismétli az általam kimondott, képeken ábrázolt személyek, vagy tárgyak nevét. Egy-egy foglalkozás nem tart tovább 5-10 percnél, mert a kis „tanítványom” türelme hamar elkalandozik. A képeken szerepel, többek közt, egy orvos (vrács), akit Laci „vács”-nak ejt ki. Tegnap megkaparintotta a könyvet. Egy egészen más képösszeállításban meglátta az orvost, és azt mondta: „itt van egy vács”. Kimondhatatlanul boldog voltam. Ez azt bizonyítja, hogy a gyerek nemcsak hallgatja, amit mondok, hanem föl is fogja, sőt, még aktívan alkalmazza is.
Nem tudtam eldönteni, hogy engedjem-e „tanulás” közben más képeket nézegetni, és tanácsot kértem egy pedagógustól. Az volt a véleménye, hogy a gyerek érdeklődését ki kell elégíteni, mert különben a tanulás elveszti játékos jellegét, de mindig vissza kell térni a „kötelező” részhez, és a könyv szerint kell haladni.
Néhány nappal később.
Lacika nagyon szereti az orosz könyvet, és akkor is szeretne „tanulni”, amikor el vagyok foglalva. Megállapodtam vele, hogy először azt játsszuk, amit én akarok, utána pedig azt, amit ő akar. Így is lett. Másnap így kérlel: „Mamika, tanuljunk oroszul.” És – hogy véletlen se utasítsam el, gyorsan hozzáteszi: „Amit Te akarsz.” Rendben! Mivel látom, hogy a gyermek nem tanúsít különösebb türelmetlenséget, aránylag elég sok „kötelező anyagot” veszek át vele. Egyszer csak megelégelhette, mert így szólt: „Mamika, Te már akartál….”
Laci nemrég gyönyörű hintalovat kapott a nagyszülőktől. Kicsit fél rajta lovagolni, inkább lefekteti a lovacskát és melléfekszik. Néha csak úgy hajlandó enni, ha közben a pacit simogatja. Múlt vasárnap a nagymamához készültek. „A paci is jön, ugye?” – kérdi. „Nem, a paci otthon marad.” – mondja Kati. Laci leguggol a lovacskához és azt mondja neki: „Pacikám, mi most elmegyünk a nagymamához, tudod? Te itthon maradsz, jó? De majd visszajövünk, jó lesz?” Aztán elégedetten jelenti a mamájának: „Megbeszéltem a pacival, hogy ő itthon marad.”
1979. december 8.
Tomi régóta nem volt bölcsiben, mert erősen köhög. Mari véletlenül összetalálkozott az óvó nénivel, és az elmondta, hogy Tomika visszahúzódó, nemigen vesz részt a közös foglalkozásokon, nem szaval, nem énekel a többi gyerekkel. Otthon aztán elmondja a versikét, vagy az éneket. Nekem újból és újból meg kell őt hódítanom. Most is – felébredés után – jó ideig tartott, míg abbahagyta a sírást. Felolvasásomat egy ideig passzívan hallgatta, de egy idő után megélénkült, kérdezgetett, sőt, magyarázott nekem. Többször is megmutatta, mennyire szeret, és mire a szülök megérkeztek, már nagyon jóba lettünk.
1979. december vége
Lázas karácsonyi előkészületek. Sugdolózás, titkolózás, félbeszakadt mondatok, amikor a megajándékozandó személy belép a szobába. Fejtörések, találgatások. Vég nélküli vásárlások.
Mariéknál főzőm a hagyományos karácsonyi kocsonyát. Mari közben elmegy fodrászhoz, és rám uszítja Tomit, hogy főzés közben meséljek neki, mert „a mamika fejében sok mese van”. Az engedelmes csemete számon is kéri tőlem a mesélést, aminek sajnos a munka miatt képtelen vagyok rögtön eleget tenni. „Most nem tudok olvasni, Tomikám, mert sok dolgom van!” – mondom. „Akkor mesélj, mert azt mondta a mama, hogy a ’hajadban sok mese van’!”
Közben elkészítem a gyerekek vacsoráját: „Gyerekek, gyertek enni!” Zsuzsa azonnal szót fogad, Tomi tovább játszik.„Gyere Tomika!” „Nem.” „No, gyere szépen vacsorázni.” „Nem.” „Mit mondtál?” – kérdem tettetett szigorúsággal. „Mit mondtál? Mit mondtál?” Ezzel ölbe kapom a tekintélyes súlyú engedetlent, közös nevetés közben összepuszilom, és cipelem a konyhába. A gyerek jókedvűen nevet, Zsuzsika már neki is látott a vacsorának, no, itt már semmi baj nem lehet – gondolom én. Tomikának pedig a reszelt sajttal gondosan elkészített katonák láttán elgörbül a szája: „Nem kéek szajtot, nem kéek szajtot, szaámit kéek, szaámit kéek!” „Honnan vegyek neked szalámit? Nincs szalámi!” „De van, de van.” Átkutatom az egész hűtőszekrényt, csak gyulai kolbászt találok. Szerencsére ezt elfogadja szalámiként. Újabb készítés, vágás, pepecselés, ami ezúttal nem kárba veszett munka, mert mindent szépen megeszik, méghozzá egyedül. Igen ám, de a bögrében ott van még a tej. „Tomikám, ha megiszod a tejet, mesélek.” Hozzá sem nyúl. „Rendben, akkor nincs mese.” Ügyet sem vetek rá többé, később látom, hogy szépen két kezébe fogja a bögrét, és kiüríti az utolsó cseppig, majd szépen megköszöni a vacsorát. Így persze, - a beígért – meseolvasás nem marad el.
Tomi másnapi trükkje. Problémák újra a tejivással. Mondom neki: „Ha megiszod a tejet, olvasok.” „Nem” – a válasz. „Jó, akkor nem olvasok.” Az agyafúrt csemete ugyan a tejet nem itta meg, ellenben ártatlan pofácskával azt hajtogatta: „Zuzinak meszéj, Zuzinak meszéj!”
1979. december 24. Karácsony este Óbudán
A fán égnek a gyertyák, szikráznak a csillagszórók, a felemelt hangulatot fokozza a szívhez szóló karácsonyi zene. A sok izgalmas tennivaló után a felnőttek lelkébe beköltözött a békesség. Együtt a nagycsalád, körül álljuk a fát, elől a gyerekek tágra nyílt szemmel figyelik az ismeretlen ragyogó jelenséget, mögöttük a szülők – sok-sok gyönyörű és fájó karácsonyi emlékkel a szívükben – meghatottan nézik az izgatott gyerekek meglepetését és öröm-megnyilvánulásait.
Szétárad a meghittség, béke, szeretet, boldogság. Misztikus igézet. Megszületett Jézus! Az emberek jók!
Megkezdődik a tengernyi ajándékok szétosztása. Egyszerre mindenki vidám, felszabadult kisgyerekké változik és meglepett felkiáltások közepette bontogatja kíváncsian a nagyobb-kisebb csomagocskákat. A kicsik önfeledten ujjonganak.
Következik az ünnepi vacsora. Mari és Péter – mint minden évben – most is kitettek magukért. Van finom borleves, rántott hal többféle ízletes körettel, kocsonya, italok bőven, és sütemények. Babszy tekintete szeretettel pihen meg az unokáin. Ottó ezen az estén elfelejti súlyosan ránehezedő gondjait, jóízűen nevet. Jóska kocsival van, azért kis üvegcsébe gyűjti az italokat.
Vacsora után – vidám beszélgetés. Zsuzsika önfeledten játszik a fiúk elemes és távirányítós csodáival, a kicsik pedig fáradhatatlanul taszigálják a konyhai széket, közben harci kiáltásokkal a fejükre rakják a különféle csillogó karácsonyi csomagoló papírokat. Este 9 órakor még egyikük sem álmos, no de semmi nem tart örökké.
Ez az élmény is véget ért, hogy emlékké szépüljön, hogy belevésődjék a kis fogékony agyakba, s majd valamikor, saját hancúrozó gyerekek láttán elővillanjon egy régi-régi fenyőfa fénye, azok képével, akik már elmentek!
Karácsony másnapján nálunk gyűlt össze a család a Hegyalján. Kati finom tojáslikőrt készített, aminek nagy sikere volt. El is fogyott az utolsó cseppig. Ebéd után a kisfiúk Katiék szobájában aludtak el. A többiek nálam maradtak és kényelmeseket nyújtóztak. Kati és Zsuzsika a díványon pusmogtak, mi meg Marival beszélgettünk. Zsuzsa bizalmasan elárulta Katinak, hogy az osztályban a legjobban tetszik neki az Ádám Balázs, mert a többi fiú rossz. És – hogy a kezét szokta csókolgatni. Tévedés ne essék: Zsuzsa csókolgatja a Balázs kezét, nem fordítva! „És mit csinál ilyenkor ez a Balázs gyerek?” – kérdezte meglepetten Kati. „Hát röhög!” – hangzott a válasz.
Mari közben hegyezte a fülecskéjét, kis részét sikerült is elkapnia, és fel volt háborodva. Később megkérdeztem Katitól, milyen tanácsokkal látta el kis unokahúgát első „szerelmi ügyével” kapcsolatban? „Hát megmagyaráztam, hogyha tetszik neki valaki, azt nem kell kimutatni, mert akkor kinevethetik az embert.”
Kati – hogy finom legyek – túl szókimondó volt, én pedig ideges. Kissé hevesen reagáltam, a hangomat is felemeltem. Kati pedig, - minden szempontból kifogásolható módon – így szólt a fiacskájához: „Látod, a mamika hogy veszekszik velem?” Lacika védelmébe vette a csöppet sem rászoruló anyucikáját. Felém kapkodott kis kezecskéjével és azt kiáltotta: „Te szégyelld magad, te szégyelld magad, tudod?” Elfutott a méreg, és lekentem neki egy pofonkát. Megszeppent egy pillanatra, aztán elkezdett keservesen sírni. Kati az ölébe vette és csitítgatta. Kimentek a fürdőszobába arcot mosni. Laci előttem nem mert többé megszólalni, de arcmosás közben azt üzente: „Mondd meg mamikának, hogy ő egy öreg piszok!”
1979. december 31. Szilveszter
Szilveszterkor mind a három gyereket rám bízták. Hát, megérkezett az év utolsó napja! Zsuzsának a másik rekamién vetettem ágyat. Élvezettel nézte a tv-műsort, jobbról-balról egy egy kisfiú. A nevezetes dátum engedékenységre hangolt – egyszer egy évben nekik is szabad „kirúgni a hámból” – gondoltam én. De nem így a két nagyobbik gyermek anyukája, aki mellesleg Kecskeméten a Technika Házában hajnali fél 7-ig ropta a táncot! Ő nem értett velem egyet. Szóval, időnként egy-egy pillantást vetettem a gyerekekre, szemlátomást jól mulattak. Tíz óra után Laci oldalra fordulva, Tomi pedig ülve elaludt. Lacit, - aki már végképp nem akar a járókában aludni - az ágyamban helyeztem el, Tomcsit még sikerült bedugni a járókába. Igaz, ami igaz, már alaposan kinőtte. Hiába kérdeztem tőle másnap, hogy hogy aludt, nem tudta megmagyarázni, hogy itt már a méretekkel van a baj… Zsuzsa rendületlenül nézte a műsort, csak épp a végcél előtt – háromnegyed 12-kor nyomta el az álom.
Másnap délelőtt ebédet főztem, a gyerekek bent játszottak. Játékukról ebéd után kaptam egy kis ízelítőt, amikor én is Katiék szobájában tartózkodtam.
Zsuzsi először kicsi székekre fej-lógatva, lefektette a két fiút, majd letakarta őket vastag takaróval. A helyzet kényelmetlen, mi több: veszélyes. Tomi nem is bírta, fellázadt – legalábbis kísérletet tett rá. De Zsuzsi szigorúan ráparancsolt, hogy maradjon a „sátorban”, különben majd meglátja, mi lesz?
(Eszembe jutott, hogy Mari kis korában éppen így egrecíroztatta a gyerekeket, különösen Kati húgát, aki 5 évvel fiatalabb lévén, persze, hogy minden kívánságát kapásból teljesítette. Persze csak addig, amíg egyszer fel nem lázadt….)
Visszatérve a mostani helyzetre – szóval, Tomi, a második lázadási kísérletéért „disznó” jelzőt kapott, az engedelmesség végleges felmondása után pedig elnyerte az „örökös disznó” címet.
Ahogy elnéztem, Tomi egy csöppet sem szomorkodott emiatt, Lacival újabb hancúrozásba kezdtek, a „pici” Zsuzsika pedig felült a hintalóra. Utána versenyeztünk, ki tud szebb toronyházat építeni. Már majdnem megnyertem a versenyt, amikor is a fiúk – egy másodperc töredéke alatt – szétrombolták a remekművemet. A szülők nagy csatatérre érkeztek. És az Új, 1980-as év első napján fáradtan, de jó hangulatban, hazavitték a gyerekeiket.
Folytatása következik…
***