Volt egyszer egy egypártrendszer

egypártrendszer

Igazából nem is volt annyira egypártrendszer, mint azt manapság kötelező gondolni. Hiszen az az egy párt két párt egyesüléséből jött létre, a kommunisták és a szociáldemokraták közös célok menti szövetsége révén. Akkor még szerették egymást, még egyfelé tartottak, még ha kicsit eltérő ideológiai alapokról indultak is.

A legfontosabb dolgokban egyetértettek, egyet akartak. Mindent a munkásokért, a népért, az emberek jólétéért és emberi jogaiért. A gyerekek biztos jövőjéért, egészséges neveléséért, oktatásáért, fejlődéséért, művelődéséért. Az elesettekkel való szolidaritásért, a betegek gyógyításáért, a megfelelő szociális gondoskodásért. Garantáltan minden állampolgárunk számára, kivétel nélkül. 

Akárcsak a munkát, a lakhatást, az élet fenntartásához nem minimálisan, (pláne nem messze alatta!), hanem megfelelőképpen elegendő anyagi feltételeket is kötelezően biztosították mindenkinek. Mindkét tábor ezen munkálkodott becsülettel, bármily nehéz is volt mindehhez megteremteni az összes feltételeket egy ilyen pici, szegény, és kizárólag a saját népe munkájából megélni kívánó országnak, amelyik békére

törekszik, nem akar másokat fosztogatni. Ám ez a két karakán politikai irányzat, meg persze a barátainkkal való, kölcsönösségen alapuló együttműködés és segítségnyújtás sokáig jól, nagyon is jól megvalósította ezeket a közös célokat. 

Haladt a szekér, addig sosem látott gőzerővel, és gigászi eredményekkel, előre. Csakhogy honnan – honnan nem, elkezdtek szaporodni a pártban a fából vaskarikák. A kifejezetten szocializmusellenes “szocialisták”, akik előbb csak stikában, majd egyre nyíltabb erőszakossággal igyekeztek visszafele tolni a szekeret, majdcsak felborul egyszer. 

Már ekkor kezdték megtagadni nem csupán a szocializmus, de a polgári demokrácia alapelveit is. Nem kellett már az Egyenlőség (pedig hát nem egyenlősdi, hanem esély-és jogegyenlőség értendő alatta!). Micsoda
hülyeség az, piacgazdaság kell ide, a túl gazdagok meg a túl szegények világa, a túl győztesek meg a túl vesztesek rendszere, az a frankó.

Szerencsétlen komcsikkal, akik még mindig szerették volna előrefele tolni a szekeret, tovább a mindig jobb és jobb felé, ahogy addig, és szerették volna menteni ezektől a fából vaskarikáktól, legalább a polgári forradalmak eszméit, nos, velük kapásból fel is mondták immár a Testvériséget is. És olyan vegzálásokba, címkézésekbe kezdtek, hogy nem győztük kapkodni a fejünket. Röpködtek a jelzők rendesen, a
fundamentalistától kezdve a sztálinistáig volt minden, már akkor is. A végét tudjuk. Sikerült is jól felborulnia a szekérnek. S a polgári demokrácia maradékához állítólag még ragaszkodó társaság kikiáltotta
fennen a Szabadságot. Sikerült is megszabadítaniuk bennünket a gyárainktól. Azoktól is, amelyeket addigra már kellőképpen veszteségessé tettek, és azoktól is, amelyeket minden igyekezet ellenére sem tudtak, mert toporogva várták a megrendelt termékeiket a világnak mind a négy égtáján. 

Sikerült megszabadítaniuk bennünket a világhírű, exportképes mezőgazdaságunktól, amit az amerikai tudósok neveztek el a Magyar Csodának, mikor idejártak tanulmányozni, hogyan érhettük el mindezt. A hihetetlen termelékenységtől kezdve a terményeink páratlanul finom zamatáig, amit a mai gyerekek sajnos már elképzelni sem tudnak. 

A dolgozók hatalmas tömegeit sikerült megszabadítaniuk a munkahelyüktől, egyre többeket a fedéltől is, a
fejük felett. A 27 év alatt emberek sokaságát sikerült megszabadítaniuk a nyugalmuktól, a biztonságuktól, az egészségüktől, a puszta életüktől. 

Sikerült megszabadítaniuk az országot fiatalok százezreitől, akik külföldre menekültek. Az öngyilkosok ezreiről nem is beszélve. Ki magányosan, ki a családjával együtt menekül a halálba, a rendszerváltásféle Szabadság elől. Most épp a betegektől, az öregektől való szabadulás van műsoron a legsikeresebben, hisz ők már sem menekülni, sem védekezni nem tudnak. 

Ezt a nagy-nagy felszabadításunkat persze azzal kezdték, hogy a komcsikat, akik azóta is folyton követelik megszállottan a manapság újra megvetett “prolik” emberi jogait, és életben hagyását, sitty-sutty kiverték kétszer is a saját pártjukból, kitiltották a médiából, ezáltal a parlamentből is, és éjt nappallá téve kenik rájuk a sarat, nehogy valaki a munkások képviselőire találjon szavazni. A végén még megint költeni kellene a
népre is az általa megtermelt javakból, nemcsak a milliárdosokra.

Ezektől a büdös komcsiktól kitelik ám, az ilyesmi. Jobb vigyázni velük. Tán még azokat a francos, utópisztikus, meg sztálinista emberi jogokat is képesek lennének megint odaadni a népnek. Micsoda gazemberek, nemde?

Szóval 27 éve csupa-csupa efféle sikerstory az életünk, és olyan szabadok vagyunk, hogy majd’ belegebedünk. Már akik csodával határos módon még mindig élünk. De jó is nekünk, hogy nincs már az az átkos egypártrendszer, igaz? 

Hová is lennénk, ha netán megint békében, szeretetben, biztonságban kellene élnünk, meg a hét minden napján muszáj volna rendes kajákat ennünk. Brrr…Az is milyen egy cukiság, ugye, hogy mind a népi, mind a polgári demokrácia romjain itt liheg a nyakunkban a fasiszta diktatúra. Mi jó előre szóltunk, hogy ennek a sunyi színjátéknak csakis ez lehet a vége. De kiröhögtek minket, meg szélsőbalos elemeknek bélyegeztek. Mi
más is lehetne, aki úgy tűnik, tovább látott az orránál.

Még megmenthetnénk az életünket, meg egymás életét, ha legalább az utolsó pillanatokban mégis újból összefognánk. Csakhogy ezeknek, mi büdösebbek vagyunk még a náciknál is. A szívből szocdemek, a tényleg polgári demokraták esetleg változtathatnának még ezen. Ha rádöbbennének végre: egyetlen őszinte, jószándékú, népi demokratával többet érnének, mint bármennyi hazug, alantas szándékú polgári áldemokratával.

Szerző: Vass Zsuzsanna

*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com