Számolatlanul öntik a közpénzt az élsportba és az orbáni sportpolitika már nem visszafordítható

Muszbek Mihály Fotó- Népszava

Tíz év alatt átlagosan kilencszeresére nőtt egy labdarúgó klub éves bevétele, de ennek túlnyomó része közpénz; a problémákat az állam piacra lépése sem oldotta meg, ráadásul dr. Muszbek Mihály sportközgazdász szerint az akadémiák által termelt minőség a nemzetközi klubfutball szempontjából selejt.

Az MLSZ jelenlegi vezetése és az általa kijelölt irányvonal 2010-től, a TAO 2011-től uralja a magyar a labdarúgást. A második Orbán-kormány a sportot nemzetstratégiai ágazattá emelte, a majd évtizednyi fejlesztés után feltehető a kérdés: hova jutott a projekt?

Az is kérdés, hogy honnan indult: ezt plasztikusan kifejezi két adat, amíg 2009-ben GDP 0,6 százaléka jutott a sportra, addig ez a szám 2019-ben már 1,7 százalékra nőtt, ami hatalmas változás. Ennek fele nagyon helyesen infrastrukturális fejlesztésre ment, egyharmada az utánpótlásra, húsz százaléka versenysportra, a minél jobb eredményre, jobb országimázsra.
Hol a helye ebben a labdarúgásnak?

Magyarországon nagyjából 120 sportágat űznek, de az 550 ezer sportoló több mint fele labdarúgó. És a felénél is nagyobb a részedése a magyar sportból, ha a sportgazdaság fogyasztói számait nézzük: a költést, a bevételt, a nézőszámot, a tv által megmozgatott érdeklődőket, vagy a játékjogértékeket. A foci üzleti sport, ilyet a magyar viszonyok között legfeljebb húsz sportág mondhat el magáról. A többiben a sportszakmai eredményeket sportgazdasági eredmények nem követik, vagy nincs olyan típusú üzleti bevétele, amely bármikor önfenntartóvá tudná tenni az adott sportágat.

Mi lenne a kívánatos irány? És mi a valóság?

Kívánatos volna, hogy minél több saját piaci típusú bevétele legyen az adott sportágnak. Ha ezt a fejlődést gyorsítani akarják, akkor állam speciális eszközöket mozgósít. Például Kelet-Európában vagy a szovjet utódállamokban ezt úgy szokás, hogy egészen egyszerűen kijelölnek egy oligarchát, hogy mostantól te építed a Szocsi olimpia egyik létesítményét, vagy te tartod fent ezt a csapatot. Van ennek van egy klasszikusan magyar modellje, amikor azt állam viselkedik úgy, mint egy befektető, és közpénzforrásokat nyújt a sportági fejlődés gyorsításához. Nálunk a közösségű igényű ingatlanokat nem magántőkéből, hanem közpénzből megelőlegezi az állam, és saját maga lép a befektetői piacra. Sőt a bújtatott fogyasztói piacra, mert minek nevezzük azt, amikor állami vállalatok hirdetéseivel vannak tele a csarnokok, a pályák? Nyilván nem azért, mert annak az egyébként sokszor monopolhelyzetben lévő állami cégnek a termékét próbálják eladni.

Miért alakult ki ez a speciálisan magyar, unortodox gazdasági finanszírozás?
Egy határozott és markáns politikai akarat nyomán született meg a döntés, hogy az állam a fejlődés gyorsítójaként lép fel. Vannak helyek, ahol elég az olimpián az éremtáblázaton a harmincadik hely, és ettől azért még boldog a lakosság: de vannak olyan helyek, ahol a tizedikből a hetedik helyre javulás a fő politikai nagy elvárás. Nálunk az országimázst feltűzték a sport zászlójára. Vagyis minél sikeresebb a versenysportban egy nemzet, annál sikeresebb és boldogabb az ország népe. Ezt mondják, ezt követjük tíz éve. De kevés ilyen ország van.

Kicsinységünk ellensúlyozandó evvel fejezzük ki a nemzet nagyságát?

Az Európai Unióban a vásárlóerő paritásban Magyarország az EU átlagának hetven százaléka. A közösségben csak négyen vannak e mögött. Ez a szám mutatja meg a valós helyet; vagy az, hogy GDP arányosan milyen mértékű az adósságállomány; vagy az, hogy a versenyképességi rangsorban hol tart az ország. Ezek valóban egzakt módon, reálisan mutatják egy ország minőségét. Most ezen mutatók helyett azt mondják: 178 olimpiai bajnok van, és ezzel a rangsorban a világon a legjobb tízben vagy Magyarország. A kitűnő sporteredmények nem helyettesítik a kevésbé jó gazdasági vagy versenyképességi vagy foglalkoztatási eredményeket. Ezek együtt adják egy társadalom boldogságát.

Melyik okoz nagyobb eufóriát?

Ezek valóban a közvéleményt befolyásoló történések, de hogy hol van a helye az országnak a világban, azt objektív dolgok fejezik ki. Például a labdarúgásban ilyen a FIFA világranglista, a válogatott az utolsó tíz-húsz év évet átlagolva nagyjából az ötvenedik helyen van. Ez is egy a valós rangsor, ami a dicséretes, mert a gazdasági mutatók ennél sok esetben rosszabbak. A másik adat, amiben hinni kell, a klubrangsor. Amióta komoly globális piacú a világ labdarúgása, a magyar klubfutball eredményei karcsúak.
A szakmai mellett milyen gazdasági okai vannak?

Tíz éve a magyar liga összbevételéből az egy csapatra eső átlagos érték 300 millió forint körül volt: ma ez 2,7 milliárd forint. Nagyjából kilencszeres a növekedés, ami óriási. A felzárkózást a politikai akarat, az állam és a közpénz biztosította. De amíg tíz éve a 300 millió 90 százaléka piaci pénz volt, addig ma a 2,7 milliárdnak nagyjából 60 százaléka közpénz, negyven százaléka piaci, de ez is kicsit kozmetikázott, mert például a túlárazott közvetítési jogdíjakat is a piaci bevétel oldalára számolják.

 

Mi volt az ára a kilencszeres gazdasági növekedésnek?

Olyan játékosokat vettek, akik mondjuk egymillió euróba kerültek, de nekik 3-5 évre ugyanennyi bért vagy foglalkoztatási költséget kellett fizetni. A mesterséges fejlesztés miatt a magyar játékosok – főleg az akadémiákról érkezettek – teljes mértékben kiszorultak a magyar klubfutballból. Óriási probléma, hogy az akadémiák által termelt minőség a nemzetközi klubfutball szempontjából nézve selejtnek minősíthető. Szoboszlai Dominik példája csak a szabályt erősítő kivétel.

Ha semmire sem jók, miért nem szántják be ezeket?

Inkább megváltoztatni kellene. Az utánpótláscentrumok képzési rendszerét egységesen, vasszigorral, mindenfajta helyi sajátosságot és irányvonalat nélkülözve, diktatórikus eszközökkel tudnám elképzelni. Ma 27 olyan képzési centrum van, amely a legmagasabb szintre deklarálja magát, eközben a belga Dubble Pass átvilágítása tükröt tett eléjük. Ezért anyagilag horrorisztikus árat fizetett az ország. Maximum négy-hat akadémia kellene, ha egy klub akar ilyet, akkor azt a saját pénzéből építse fel. A közpénzt ilyen módon teríteni, és ennyire nem számon kérni az eredmények elmaradását, teljességgel rossz koncepció. Tíz év távlatában sem volt számonkérés a közpénzforrások elköltéséről. Pedig a statisztika egyértelműen megmutatja: csak akkor lesz eredményes a felnőtt válogatott, ha már az utánpótláskorban is az.

Meddig tartható fenn ez a modell? Ha változik a politikai klíma, akkor azt túléli a labdarúgás, a magyar sport? Vagy kihal, mint a mamutok?

A magyar sport elmúlt tíz éves irányától lényegesen eltérő, azt visszafordító típusú, a 2009-es szintet idéző visszarendeződés nem lesz. Bármilyen kormány jön, ez a 60 százalék körüli közpénztípusú arány tíz, húsz évig fenn fog maradni. A politika, ha el is engedi az országimázst, nem fog visszatérni a 0,6 százalékos GDP-arányos finanszírozáshoz. A 60 százalékos arány évi öt százalékkal csökkenni fog, de többet nem tudok elképzelni.

Az orbáni sportvíziót visszafordíthatatlannak tartja?

Mértéke, szempontjai, arányai változhatnak, de már nem visszafordítható. Akár még egy demokratikus, program alapú választás esetén sem kapna komoly többséget az a fajta politikai irány, amely a sport ilyen típusú finanszírozását áttenné mondjuk az egészségügybe. Az emberek rövid távon nem érzékelik az áttett pénzek előnyeit, csak azt, hogy a kedvenc kis csapatuknak miért nincs pénze. Ezzel együtt csökkenő országimázsfeladatokat, karcsúbb, de összességében stagnáló költségvetésű sportági struktúra kialakulását várom. A most már felnőtt korba lépő tao-generáció jövőbeni olimpiai szereplései vagy igazolják vagy cáfolják az orbáni sportpolitika helyes vagy helytelen voltát.

nepszava.hu

Fotó: Népszava

 


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com