Nyílt levél egy Anyától az illetékes Miniszter Úrnak

vizibicikli borsonline

Tisztelt Döntéshozók!Engedjék meg, hogy nyílt levélben forduljak Önökhöz, reménykedve abban, hogy eljut azokhoz, akik tenni tudnak kérésünk pozitív elbírálásának érdekében!

Majdnem kilenc hónappal ezelőtt a borzalmas tragédia után, ami minket ért, csak azzal az erős hittel élhettünk tovább, hogy Gergő fiúnk halálának értelmet találunk.
Bezárkózhattunk volna, beleburkolózhattunk volna abba a mélységes fájdalomba, amit csak az érezhet, aki temette már el a gyermekét.
Nem tettük. Nem tettük, mert tudtuk, ha ez a következő nyáron egy másik családdal ugyanígy megtörténik, elsősorban magunkat fogjuk hibáztatni, hogy miért nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt azért a családért.
Ez a tenni akarás motivált arra, hogy fiúnk halála után három héttel pontosan 19 helyre küldjek el egy levelet, kezdve a Köztársasági Elnök úrral, egészen a helyi Polgármester úrig, és azt kértem, tegyenek valamit az ügyben, hogy a vízibicikliken legyen mentőfelszerelés!
Annál jobban, mint akkor, most sem tudnám megfogalmazni a kérésemet, így szeretném ezt a 2018. augusztus 27-én kelt levelemet ide mellékelni.

„2018. augusztus 11-én szeretett fiúnk, Krista Gergő 15 évesen életét vesztette egy vízibiciklis balesetben.

Csend van. Hatalmas csend. Napok óta társam. Ülök egy széken, hallgatom az óra másodperc mutatóját, és tompán érzékelem az elmúlt perceket. Lassan múlik az idő. Aztán felállok. Húz egy ismeretlen erő. Húz befelé egy kis szobába, ahol nem is olyan régen még fény volt, zongoraszó és élet. Ma csend van. sötétség és döbbenet. Éppúgy, mint a szívünkben. Megállok egy fénykép előtt. Nézem. Egy gyönyörű, fiatal arc néz rám a ballagási fényképről, teli hittel, teli tervekkel, azzal a huncut félmosollyal, amit csakis én ismerek. Őszinte barna tekintete belefúródik az enyémbe. Hosszan nézem. Hallom a hangját. Szinte érzem, ahogy az a magas, esetlen kamasz megölel, és belefúrva fejét a nyakamba, azt mondja: Szeretlek Anyuci!… 
Hatalmas űrt érzek, amit aztán lassanként betölt a fájdalom. Leülök az ágyra, és némán vezetem végig tekintetem az elárvult tárgyakon. Mindegyik mesél valamiről. Csak nekem, csak én tudom, mit jelentenek. Olyan emberek hagyhatnak ekkora hiányt maguk után, akik nyomot hagytak. Nem voltak hatalmas, látványos eredményei, sikerei. Egyszerű, jó gyerek volt. A mi fiúnk.
Egy fiú. Akinek most a tanszereit kellene kiválasztanunk és nem a koporsóját. Akinek az ünnepi ruháját kellene magára vennie és nem a szemfedőjét. Akinek a tankönyveire kellene felírni a nevét és nem a fejfájára. Nehéz… Csak az sejtheti meg mi ez a fájdalom, akinek gyermeke van, és csak az tudja, aki elveszítette már. 
Nem akarom, hogy más is átélje ezt! Az üres mindennapokat, a lakásban lassan osonó csendet, a hihetetlen magányt. A gyászában mindenki egyedül marad. Bár így csonkán is, de megpróbálunk összekapaszkodni, egymás lépéseit vigyázni, segíteni, de mindenkinek egyedül kell ezt végig járnia. Hiszem azonban, hogy Gergő mindannyiunkkal ott van, és felsegít, azzal a bizonyos félmosollyal az ajkán, amit úgy szerettünk.
Senkit nem vádolunk, nem keresünk felelősöket, nem mutogatunk hibást keresve. Hívő emberként segíteni szeretnénk azokon, akik ma olyan gondtalanul és boldogan élik életüket, mint mi, akár három héttel ezelőtt. Boldog mindennapjaiban könnyen megfeledkezik mindenki a rá leselkedő veszélyekről, könnyelművé válik, ha nem éli át személyesen is ezt a leírhatatlan fájdalmat. Hiszem, hogy Gergő fiúnknak az volt a küldetése itt a földön, hogy felébressze az embereket, hogy végre tenni kell valamit! Tenni azért, hogy mással ez ne forduljon elő!
Ha a vízibiciklin lett volna mentőöv, vagy fel kellett volna vennie egy mentőmellényt, Gergő még ma is élne.
Önök, akik olyan felelős beosztást képviselnek, bízom benne, hogy tenni tudnak ezért. 
Kérem Önöket, hogy mielőbb hozzanak olyan rendeleteket, amelyek megmenthetik a magukra még vigyázni nem tudó, ma még boldog fiatalokat!”

Erre a levélre kisvártatva jöttek is a reagálások, egészen októberig kaptunk egy-egy részvétnyilvánító, illetve biztató levelet, hogy kérésünket továbbítják az illetékeseknek.
Sajtóorgánumokból értesülve bizakodtunk, hogy talán sikerül véghezvinni a mentőgyűrű és a felúszókötél kötelező tartozékként való elrendelését a vízibicikliken már ebben a szezonban.
Most azonban megint csend van. A nyári szezon, pedig a küszöbön. Tudom, hogy rengeteg, ennél talán fontosabbnak ítélt ügy hever az illetékes minisztérium asztalán, de ha már tényleg csak egy aláírás hiányzik egy papírról, amely hosszútávon biztosan megment jó pár fiatal életet, akkor én megint tisztelettel szeretném kérni, hogy legyenek szívesek ez megtenni!

Köszönettel és tisztelettel: Kristáné Soós Melinda

Ságvár, 2019. május 6.


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com