Nem boldog, inkább önelégült vigyorral az arcán markolászta Erdogan kezét Európa reménybeli uralkodója

erdogan orbannal

Lám, micsoda erős barátaim vannak! Ne húzz velem ujjat, mert ráfázol! Engem oltalmaz Erdogan, Putyin, mi a fene kell még, hogy belássa Európa, engem illet a trón? Valami hasonló járhatott őrepedtsége fejében, amikor áhítattal nézte, ahogy a török diktátor leereszkedik hozzá.

Mert ez történt. Ez történik akkor is, amikor Putyint eszi ide a rosszbaj. Nem egyenrangú felek, de ezt talán a kocafocista is érzi, nem igazán őszinte az a mosoly. Nincs választása. A hős szabadságharcos, a fegyverben és páncélban élő sárkányölő megy, ha színe elé rendeli a nála erősebb hatalom és lezárja a fél országot, ha itt kell demonstrálni ezeket a beteges barátságokat. Mert üzenni kell Európának, főleg az Uniónak. Oroszország és Törökország is üzen, ehhez pedig Orbánt és Orbán birodalmát használja szócsőnek. Ha úgy alakul a dolog, minden szívfájdalom és gondolkodás nélkül fogják eltaposni azt a szócsövet. A cipőjük sarkával.

Nem az a baj, hogy Orbán iszonyúan veszélyes játékba kezdett akkor, amikor lefeküdt azoknak, akiknek véletlenül sem érdeke az Európai Unió léte, főleg megerősödése. Egyszerű hatalmi játszmák ezek, a politika így működik. Mindig kell egy hasznos idióta, akit a nagyok fel- és kihasználnak, majd amikor már nincs értéke, eldobják, mint egy koszos papírzsepkendőt. Orbán és családja talán meg fogja úszni, de mi nem. Egy család még elfuthat más országba, más kontinensre a júdáspénzzel, de egy ország nem mehet sehová, nem bújhat el, nem tehet úgy, mintha ott sem lenne.

Tudom, őfényessége most úgy gondolhatja, soha nem lesz vége az ő országlásának. Mindent megtett azért, hogy ne legyen vége. Hazugságokra, tudatlanságra, kiszolgáltatottságra, pénzen vett hűségre és megfélemlítésre épített hatalma megingathatatlannak látszik. Körülbástyázta magát, de nem hinném, hogy bárkiben is megbízik. Jól is teszi, ha nem lankad egy percre sem. Az igazi ellenségei körülötte vannak. Közvetlenül mellette. Aki ma még hűségesen fényesíti a cipőjét, az holnap örömmel vágná át a torkát. Nem sok kell hozzá, elég egy apró megingás, egy parányi rés. Most még hatalomban tartja a környezete, mert ez az érdeke mindenkinek. Most még hasznos. Erdogannak, Putyinnak, de Lázárnak is hasznos. Valameddig. Aztán alighanem azok fogják politikailag kivégezni, akik most minden erejükkel a trónon tartják.

Most úgy tűnik, soha nem lesz ennek vége. Az a látszat, hogy a hatalomba betonozott ember legyőzhetetlen, leválthatatlan, megingathatatlan. Mindig így szokott lenni. Amiben benne vagyunk, az öröknek tűnik. De soha nem örök. A diktátorok és az Unió között pengeélen táncolgató hatalom sem örök. Főleg akkor nem örök, ha semmi másról nem szól, mint egyetlen ember beteges vágyairól. Mert ez arról szól. Erre van beállítva az ország. Erre idomították a szolgákat. Ezt szolgálja minden. A hiába vágyott kisvasutat, a gyerekkorban nélkülözött jólétet, a másodosztályú focista nagyratörő, de soha be nem teljesülő álmát szolgálja az ország. Bármi áron. Életek, sorsok, jövők árán is.

Olyan Orbán a két diktátor kezében, mint egy kissé koszlott, öregecske játékmackó, amelyből már néhol kilóg a tömés, de azért még lehet vele játszani. Egészen addig, ameddig a játékosok össze nem vesznek, mert akkor úgy szakítják ketté a játékot, mint egy szelet újságpapírt. A játékmaci darabjaira hullik, pedig most azt gondolja, ők együtt játszanak, ő egyenrangú játszópajtás. Nem az. Csak egy eszköz. Ezért pusztította le, tépte ketté, osztotta meg, gyalázta a porba az országot, hogy beteljesítse az álmát, hogy legyen valaki, hogy megmutassa apukájának, hogy az büszke legyen rá végre. Hiába volt minden.

Vége lesz ennek hamarosan. Vagy így, vagy úgy. Egy dolog biztos: az is nekünk fog fájni.

kolozsvaros.com


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com