Nem a meleg, hanem a rossz városvezetés miatt gyilkos egy hőhullám

meleg chicago

Brutális hőhullám csapott le Chicagóra 1995 július közepén. Több mint egy héten keresztül tartott a forróság, amelynek során volt olyan épület, ahol a belső hőmérséklet a 48 fokot is elérte.

Rendszeresek voltak az áramkimaradások és egyes kerületekben a vízszolgáltatás is akadozott, mivel sokan az utcai tűzcsapok megnyitásával hűtötték magukat. A hőség 739 halálos áldozatot szedett, ami az egyik legsúlyosabb katasztrófává teszi volt az Egyesült Államokban. Eric Klinenberg szociológus könyve azt bizonyítja: a halálesetek elkerülhetőek lettek volna, mert azoknak társadalmi okai voltak. Önmagában a hőség sokkal kevesebb embert ölt volna meg.

A chicagói politikusok igyekeztek azt hangoztatni, hogy kivédhetetlen, egyszeri természeti katasztrófáról volt szó, ami ellen nem lehetett tenni. Ám a középnyugati nagyvárosban felnőtt szociológus, Eric Klinenberg több éves vizsgálata bebizonyította: a halálos áldozatok magas számának nem időjárási, hanem társadalmi okai voltak. Hiszen hőhullámok más országokban és más korokban is voltak és vannak is, ám nem szednek ennyi áldozatot: a chicagói körülmények és a városvezetés hibáinak összejátszása kellett a tragédiához.

Eric Klinenberg: Heat Wave – A Social Autopsy of Disaster in Chicago

University of Chicago Press, 2002, 2015

Önmagában is beszédes, hogy az áldozatok aránytalanul magas többsége idős, szegény, fekete férfi volt, aki egyedül élt. Többségüket saját lakásukban találták meg holtan azután, hogy napokig nem hallott felőlük senki. Sokan akkor már hetek óta nem beszéltek senkivel, nem járt náluk senki és nem is hagyták el otthonukat – nem kértek segítséget a nagy melegben és nem is nézett rájuk senki.

Rettegés és magányos halál

De mi az oka annak, hogy a szegény chicagói idősek – különösképpen a feketék – ennyire elszigetelten éltek? Az egyik, hogy sokan államilag fenntartott, lakótelep-szerű tömbökben éltek. A városvezetés egy ponton úgy döntött, hogy ezek közül néhányat megnyit más rászorulók, például drogproblémákkal küzdők előtt is.

Ez az idősek számára hamar veszélyessé tette még a folyosókat is, mert behozta oda a bűnözést. Gyakoriak voltak a rablások, betörések – ne feledjük, 1995 Chicagójában járunk, amikor a város még épp csak kezdett kilábalni a súlyos bűnözési hullámból.

1995, Chicago. Forrás: Chicago Tribune

1995, Chicago. Forrás: Chicago Tribune

Azok, akik nem szociális bérlakásban, hanem olcsó garzonlakásokban laktak, ugyanilyen problémákkal küzdöttek, csak tovább súlyosbította a helyzetüket, hogy a profitorientált vállalkozások esetén nem volt, aki rájuk nézzen. Az állami fenntartású helyeken még dolgoztak szociális munkások, ám a piaciakban senkit sem érdekeltek a lakók.

De évtizedes társadalmi folyamatok is hozzá járultak ahhoz, hogy ilyen sokan meghaltak. Az egyik legszegényebb, feketék lakta negyedben, North Lawndale-ben volt a legnagyobb a halálozási arány. Az egykori nyüzsgő ipari negyedben az 1950-es évek óta bezártak a gyárak, a lakosság fele elköltözött, a másik fele pedig kicserélődött. A házak fele lakatlan, minden pusztul. Nincs bolt vagy olyan tér, ahol az emberek találkozhatnának egymással.

Az utcákon pedig 1995-ben a bűnözés uralkodott. Az itt lakó időseknek emiatt nem volt semmi okuk kimenni az utcára: nem csak hogy nem volt ott semmi, de még az életüket is féltették. Nem csoda: közvetlenül a hőhullám előtt különösen sok gyilkosság volt a városban, amiről a tévéhíradók nagy terjedelemben be is számoltak.

Beszédes, hogy néhány évtizeddel korábban ugyanott, egy hasonló hőhullámban mennyire másképp reagáltak az emberek a nehézségekre: esténként egyszerűen kivonultak pokrócokkal a parkba, és ott aludtak. Akinek volt, az a saját teraszán tette meg ugyanezt. 1995-ben ez már senkinek sem jutott eszébe, olyan veszélyes volt a környék.

Annak, hogy mennyit számít ilyen esetben a városszerkezet, azt a North Lawndale-lel szomszédos Little Village negyed példája mutatja. Ez 1995-ben egy spanyol ajkú, latino negyed volt, ahol ugyanolyan sok szegény idős ember élt egyedül, mint a fekete városnegyedben. Ám arányaiban itt tízszer kevesebben haltak meg.

Klinenberg szerint ennek az volt az oka, hogy Little Village-ben reggeltől estig zsúfolásig teltek az utcák. Mindenki megy a dolgára, a járdák teli vannak ételt-italt áruló standokkal és a környék teli van élelmiszerboltokkal, kávézókkal, mosodákkal. Azaz van élet. Az időseknek van oka kilépni az ajtón, nem kell félniük és elérhető közelségben vannak légkondicionált helyek, ahol fellélegezhetnek a hőségből.

A városvezetés az áldozatokat hibáztatta

A chicagói tragédiához hozzájárult az is, hogy a városvezetés épp akkor alakította át a szociális ellátórendszert – a feladatok többségét próbálták átadni a rendőrségnek és a tűzoltóságnak, nem voltak arra kiképezve, hogy ezekkel az ügyekkel foglalkozzanak, és kedvük sem volt hozzá. A fiatal rendőrök inkább hajszolták volna a bűnözőket, mint hogy az idős embereket támogassák.

Folyamatosak voltak a költségcsökkentések és leépítések is a szociális szektorban, a városvezetés pedig erőszakosan próbált minden ilyen feladatot külső cégeknek kiszervezni és piaci alapokra helyezni. Mindez rontotta az ellátás színvonalát.

Ráadásul a rendszer sem működött megfelelően: a mentők és tűzoltók hiába jelezték feletteseiknek a hőhullám kezdetekor, hogy baj lesz és egyre több a halálos áldozat, a vezetés nem hirdetett vészhelyzetet napokig, nem rendelte vissza a szabadságon lévőket és nem állított be extra mentőkocsikat. Egyébként maga a polgármester is épp nyaralt – napokig nem is tért vissza a városba, mert nem lett elég hamar világos számára, hogy vészhelyzet van.

Daley polgármester egyébként sokáig tagadta is, hogy a városnak bármiféle felelőssége lenne abban, hogy ilyen sokan vesztették életüket. Épp azzal volt elfoglalva, hogy Chicago hírnevén javítson. A város akkoriban kezdett talpra állni a nyolcvanas évek bűnözési hullámából, ismét fellendült az ipar és már a turisták is elkezdtek visszatérni. Daley-t jobban érdekelte a belváros szépítése, mint a nyomornegyedek lakossága.

A politikusok sokáig azt sulykolták a médiában: a halottak magas számárért egyrészt saját családtagjaik a felelősek, mert nem vigyáztak az idősekre, másrészt pedig saját maguk – miért nem figyeltek magukra jobban?

A későbbi független vizsgálatok és Klinenberg több évnyi kutatást összegző könyve azonban bebizonyítja: nem a meleg, hanem az emberi mulasztás ölt meg több mint hétszáz embert 1995-ben Chicagóban.

Kőműves Anita

 


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com