Mi történne velünk, ha Észak-Korea atomháborút indítana?

kimjongun

Beváltja-e fenyegetését az USA, és tényleg eltörli a föld színéről a távol-keleti diktatúrát? Mi lesz a vége az egyre fokozódó konfliktusnak?

Donald Trump a múlt héten az ENSZ-közgyűlésen rakétaembernek nevezte Észak-Korea vezetőjét, Kim Dzsong Unt, és azt mondta, ha kell, teljesen elpusztítják az országot. Dr. Tálas Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem stratégiai védelmi kutatóközpontjának igazgatója azonban az Ostrakon Szakkollégiumban tartott előadásán arról beszélt,

amit a két atomhatalom a hangzatos nyilatkozatok közben valójában csinál. A legfőbb kérdés az: tényleg lesz-e atomháború?

Mikor én jártam egyetemre, a nem kötelező előadásokon épphogy lődörgött valaki, a szakkollégiumi előadásokon pedig a 12 leglelkesebb hallgató ült csillogó szemekkel az első sorban. Ehhez képest múlthét kedd délután a Közszolgálati Egyetemen Tálas Péter Észak-Koreáról szóló előadásán dugig volt egy nagyelőadó érdeklődő diákokkal (és velem).

Ez is jól jelzi, mennyire érdekli az embereket Észak-Korea, és hogy valójában legtöbben nem értjük, mi történik az elszigetelt, távoli diktatúrában. A bizonytalanság mellett félünk attól, hogy atomháborút robbanthat ki, félünk a következményektől. Tálas Péter előadása részben megnyugtató volt:

a végkövetkeztetése az, hogy atomháborút aligha robbant ki Észak-Korea és a feltűnési viszketegségben szenvedő Kim Dzsong Un. Cserébe viszont egyre növekvő feszültség és folyamatos fenyegetettség lesz jellemző a következő évekre.

Dr. Tálas Péter úgy jutott erre a következtetésre, hogy Észak-Korea mellett a szomszédos ázsiai országok, főleg Dél-Korea és Japán, valamint a nagyhatalmak, tehát Kína, az USA és Oroszország mozgatórugóit vizsgálta.

Nehéz vizsgálni Észak-Koreát

Ahhoz, hogy a globális politikai helyzetet megértsük, először Észak-Koreát kell szemügyre vennünk, de az elszigetelt diktatúrát nehéz közelebbről megismerni, Tálas szerint mi mindössze a jéghegy csúcsát, 10%-ot látunk az országból. Az egyik legviccesebb példa erre, hogy a mai napig nem tudjuk, Kim Dzsong Un hány éves, mert a koreai vezetés ezt a mai napig titkolja.

Észak-Korea elzárkózottsága abból ered, hogy nagyhatalmak (Kína, Oroszország) ütközőzónájában fekszik, ezért mindig fenyegetve érezte magát. Korea megosztottsága sem tette az északi államot nyíltabbá, csak még egy ellensége lett a szomszédban.

1953 óta indult el az országban a desztalinizáció, azóta az ország a “világ csinálja valahogy, mi csináljuk másképp” elvet követve egy militarizált, dinasztikus diktatúrát hozott létre. Az egyik legérdekesebb sajátossága,

hogy mivel a vezetés nem háború útján szerezte a hatalmát, folyamatosan azt kényszerül eljátszani, hogy háborúzik.

A vezetés folyamatosan dezinformálja a lakosságot, eljátssza, hogy háborúban állnak az országot meghódítani kívánó zsarnoki nyugati hatalmakkal, de szerencsére olyan erősek, hogy a támadásokat visszaverik. Ez egyébként elég fontos momentum, ha Észak-Koreát és a motivációját vizsgáljuk.

n jártam egyetemre, a nem kötelező előadásokon épphogy lődörgött valaki, a szakkollégiumi előadásokon pedig a 12 leglelkesebb hallgató ült csillogó szemekkel az első sorban. Ehhez képest múlthét kedd délután a Közszolgálati Egyetemen Tálas Péter Észak-Koreáról szóló előadásán dugig volt egy nagyelőadó érdeklődő diákokkal (és velem).

Miért most lett téma Észak-Korea?

Észak-Korea már nagyon régóta tematizálja a világot. Mivel nagyon keveset tudunk róla, minden kiszivárgott fénykép, videó érdekli az embereket. De lényeges kérdés, hogy miért éppen 2017 szeptemberében lett annyira forró a hangulat, hogy napi szinten, politikai színtereken kerül szóba a koreai fenyegetettség, sőt, nyíltan beszélünk az atomháború lehetőségéről. Donald Trump hatalomra kerülése miatt? Vagy más van a háttérben?

A válaszhoz – legalább nagy vonalakban – meg kell ismernünk Észak-Korea atom- és rakétaprogramját.

Korea 2003-ban Kim Dzsong Il vezetésével lépett ki az atomsorompó-szerződésből. 2006 óta rendszeresen robbantásokkal tesztelik az atombombáikat, melyeknek robbanóerejét a nyugati világ csak az általuk okozott földrengések alapján tudja megtippelni. Mindig egy középértékről van szó, tehát ha a 2009-es kimutatás 6 kilotonnás észak-koreai atombombáról szól, akkor az a a bomba valahol 4 és 8 kilotonna között lehetett.

A 2017. szeptemberi robbantások után a Nyugat arra a következtetésre jutott, hogy Észak-Koreának körülbelül 100-150 kilotonnás atombombája lehet, ez pedig a sokszorosa annak, amit a második világháborúban az amerikaiak Hirosimára dobtak, és 10-15-ször akkora, mint amit tavaly ilyenkor Kim Dzsong Un tesztelt. Tálas azt is kiemelte, hogy az utolsó robbantásoknál két rengést állapítottak meg, ami a Nyugat szerint azt jelenti, Észak-Korea már hidrogénbombával is rendelkezik.

Egyszerű logikával is belátható, hogy Észak-Korea atomprogramjában 2017. szeptemberében egy hatalmas ugrás következett be.

Az atomprogram mellett viszont nagyon fontos tényező Észak-Korea rakétaprogramja. 1985 óta fejleszt saját rakétákat az ország, de a 1998-ban indult Taepodong-programban az addigi kis- és közép-hatótávolságú rakéták helyett interkontinentális ballisztikus rakétákat fejlesztenek.

2017-ben Észak-Korea két teszttel is bebizonyította, bizony a program sikerrel járt, és ma már több olyan interkontinentális ballisztikus rakétájuk is van, amire rá tudják szerelni a nukleáris töltetet, így el tudják vele érni az Egyesült Államokat is.

Ez nyilván zavarja az USA-t, mert fenyegetve érzi magát. Ezért most, 2017-ben beszélünk annyit Észak-Koreáról.

Miért viselkedik így Kim Dzsong Un?

Oké, hogy Észak-Korea féktelenül fegyverkezik, de ennek mi értelme? Annak, hogy Észak-Korea folyamatosan fejleszti a hadseregét és az atom- illetve a rakétaprogramjuk is ugrásszerűen fejlődött az elmúlt években, több oka van.

Az egyik folyamat már évtizedek óta zajlik: Észak-Korea meg akarja mutatni a világnak, hogy a nagyhatalmak közé tartozik, tiszteletet követel magának, és egyenlő feltételeket a legnagyobb játszmáknál. Közben az észak-koreaiak talán a világ összes diktatúrájánál szűkebb burokban kénytelenek élni a napjaikat, kizárólag állami csatornákról (tévé, újság, rádió stb.) tájékozódnak. Így az elit könnyen elhitetheti a néppel, hogy folyamatosan háborúban állnak a Nyugattal. Az emberek pedig örülnek, mert a nagy vezér és az erős koreai hadsereg megvédi őket.

Tehát az állandó háborús retorika egyszerre biztosít belső és külső biztonságot a rendszer számára.

Tálas szerint arra megy ki a játék, hogy az USA elnöke egyszer Észak-Koreába látogasson és békét kérjen. Ez lenne a végső bizonyítéka annak, hogy az észak-koreai rendszer legyőzte a Nyugatot. Természetesen erről szó sem lehet.

Másrészről Kim Dzsong Un hatalomra lépésével egy új szintre lépett a koreai fegyverkezés: minden eddiginél több rakétatesztet, robbantást hajtottak végre, és minden eddiginél nagyobb hatótávolságú és erősebb fegyvereik vannak. Tálas szerint a 2012-ben hatalomra került diktátor az, aki

a szüleivel ellentétben leginkább el akarja fogadtatni magát az észak-koreai elittel, és ezért rendez “rakétashow-t”.

C21E326B-4C23-41E7-9FF0-FACFE681408D

A csíkok azt mutatják, hogy az alsó grafikákon jelölt rakéták milyen távolságra jutnak el. Az ábrán látható, 2017. májusi állapothoz képest annyi változott, hogy Kim Dzsong Un azóta élesben is kipróbálta a Taepodong-2 program rakétáját (amivel Alaszkát és Kanada egy részét is el tudná érni), és mára a KN-14-es rakétákat teszteli. Érdekesség: ez a rakéta már képes lenne Magyarországra is eljuttatni egy atomtöltetet.

Mit lépett a világ eddig? Miért nem sikerül lenyugtatni a kedélyeket?

Nézzük meg először is, hogy a világ nagyhatalmai közül kiket zavar az, ami Észak-Koreában történik.

Kína a régió első számú hatalma, biztonsági felelőse, és egyben Észak-Korea legfontosabb kereskedelmi partnere. Észak-Korea külkereskedelmének kb. 90%-át a kínaiakkal bonyolítja le. Kína célja egyértelműen a phenjani rendszer fenntartása, a jelenlegi kapcsolatok megőrzése, és a két Korea egyesülésének megakadályozása (ebben az esetben ugyanis még egy nagyhatalom formálódna keleten).

Oroszország, a világ első számú atomhatalma szintén abban érdekelt, hogy a phenjani rendszer megmaradjon, egyrészt azért, mert ők is kiemelt gazdasági partnerek, másrészt pedig,

mert bármiben benne vannak, amivel az USA-t bosszanthatják.

Az USA a világ 4 régiójában meghatározó szerepet tölt be. Leginkább azért próbálta megakadályozni az észak-koreai atomprogramot, mert a régiós partnerei (Japán, Dél-Korea) fenyegetve érzik magukat. Nem beszélve arról, hogy éppen ezek az államok biztosítják az USA nyugati felének védelmét a rakétaelhárító rendszereiken keresztül.

Becslések szerint ha kirobbanna egy atomháború, és az USA teljes haderejével csapna le Phenjanra, még akkor is több millió dél-koreai halna meg. Éppen ezért Dél-Korea és Japán is ellenzi a koreai fegyverkezést, és az USA álláspontján van.

Ebben a környezetben, amiben a világ nagyhatalmainak többsége nem mondja ki, hogy elítéli Észak-Koreát, csak a látszatintézkedések maradnak. Diplomáciai úton soha nem sikerült semmi látványosat elérni, például a hatoldali Korea-tárgyalások is rendre kudarcba fulladtak. Maradtak tehát a szankciók: az ENSZ közgyűlésein, határozatokon keresztül tiltják meg a világ országainak, hogy bizonyos iparágakban kereskedelmi kapcsolatot alakítsanak ki Koreával.

Ezek az intézkedések azonban évtizedek óta hatástalanok, több okból. Egyrészt, mert minden szabály annyit ér, amennyit betartanak belőle, ez pedig senkire sem jellemző, aki pénzt szeretne keresni. Másrészt, ezek a szankciók kijátszhatóak.

Ha az ENSZ megtiltja nekünk, hogy gumikacsát exportáljunk Észak-Koreába, akkor előbb kivisszük Fehéroroszországba, ahonnan tovább viszik keletre

- szemléltette egy példán keresztül Tálas.

A szankciók ráadásul nem elég szigorúak. Bizonyos országok megfúrják azokat a tiltásokat, amik Észak-Koreának legjobban fájnának: a szén és az olaj kereskedelmét. Az indok általában az, hogy az ország lakossága megfagy, megbetegszik, miközben valójában arról van szó, hogy a saját kereskedelmi pozíciójukat nem akarják elveszíteni. Ráadásul a két legnagyobb kereskedelmi partner ellenőrizhetetlen: sem Kína, sem Oroszország nem engedi, hogy ellenőrizzék.

Sokatmondó adat, hogy szankciók ide vagy oda, Észak-Korea GDP-je növekedett az elmúlt években. A szankciók tehát nem érnek semmit.

De mi lesz akkor, jön a háború?

Érdekes kérdés: ha ennyire hatástalanok a világ diplomáciai és politikai lépései az észak-koreai atomprogrammal szemben, akkor szinte elkerülhetetlen a háború?

Dr. Tálas Péter szerint semmiképpen. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem stratégiai védelmi kutatóközpontjának igazgatója úgy látja,

a világon mindenki azt akarja, hogy a jelenlegi rendszer fennmaradjon, tehát fenn is fog.

Kína és Oroszország a phenjani rendszer fennmaradását szeretné, hiszen gyümölcsöző gazdasági együttműködéseik vannak. Kína örül a két Korea fagyos viszonyának, mert addig sem alkotnak erős, egységes államot, Oroszország pedig örül annak, hogy Észak-Korea rendre felbosszantja az USA-t.

A másik oldalon Dél-Korea azért szeretné, ha a jelenlegi rendszer fennmaradna, mert tudja, hogy egy esetleges háború kirobbanása végzetes következményekkel járna: kiszámíthatatlan, hány szöulinak kellene meghalnia. Közben azt is szeretnék, hogy a világ elérje a koreai fegyverkezés lelassítását, de egyelőre a biztonságuk az elsődleges. Ugyanez igaz Japánra is.

Az USA eközben már lemondott azokról a céljairól, hogy megvédje az észak-koreaiak jogait és a demokrácia mellett harcoljon. Míg évtizedekig nem tettek semmit, Észak-Korea annyira megerősödött, hogy az USA ma már azzal is beéri, hogy ez a rendszer megmarad, és Kim Dzsong Un nem indít háborút.

Arra pedig, hogy Kim Dzsong Un nem indít háborút, épp saját maga a garancia. Tálas szerint

egyrészt az észak-koreai elit a biztos pusztulással kellene szembenézzen egy atomháború elindítása esetén, másrészt épp a háborús retorika, az állandó fenyegetőzés és a nép “védelme” tartja életben a rendszerüket.

A phenjani rendszer fennmaradásával azonban várhatóan tovább nő a feszültség a világban. Állandósulnak Kim Dzsong Un rakétapróbái, robbantásai, melyekkel folyamatosan jelezni fogja a világnak: egyre keményebb és egyre inkább számolni kell vele. Kína vagy Oroszország pedig aligha akarna egy végzetes atomháborúba bonyolódni egy őrült diktátor miatt. Eközben a világ másik felén Donald Trump használja majd politikai haszonszerzésre a Koreával való keménykedést. Háborútól ezért nem kell tartanunk.

De mi lenne Magyarországgal, ha mégis?

Az előadás közben egy hallgató megkérdezte: mi lenne Magyarországgal akkor, ha Kim Dzsong Un mégis atomháborút indítana. Félnünk kell a következményektől egyáltalán?

Tálas szerint, ha mégis kitörne a háború, annak szó szerint megjósolhatatlan következményei lennének, így Európa és azon belül Magyarország pozícióját is nehéz lenne megtippelni.

“Minket mindenesetre nem fenyeget, nem szokott megemlíteni Kim”

- mondta Tálas, a hallgatók pedig nevettek.

 


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com