Két világ áll szemben egymással, Emmanuel Macroné és Orbán Viktoré – A francia külpolitika a régi utakon újít

orbán macronnal

Emmanuel Macron francia elnök egy éve új Barack Obamaként robbant be a nemzetközi politikába is. A két ország erősen eltérő nemzetközi súlya miatt az ő megválasztása kisebb jelentőségű volt, mint amerikai elődjéé a Bush-évek után, de a jelenség sok tekintetben hasonlónak tűnhetett.

Az új francia elnök Donald Trump megválasztásával és a Brexittel elsötétült nemzetközi környezetbe érkezett szinte egyedüli fénysugárként. Azóta a német, az osztrák, az olasz választásokkal a helyzet mit sem javult, hogy most a Magyarország iránti kíméletből Kelet-Európáról szó se essék.

Míg Emmanuel Macron a francia belpolitikát illetően szerencsés csillagzat alatt született, a nemzetközi politikába újoncként inkább háborgó korszakban lépett be. Ez némileg helyet is csinált „az Obama-imázsban” valósággal lubickoló, szóbeli megnyilvánulásokban igen erős elnöknek, de hosszú távon mégiscsak az eredmények számítanak, nem az imázs.

Ezek az eredmények pedig egyelőre igen szerények.

Sok tekintetben persze ez a lehető legkevésbé az ő bűne. A nemzetközi viszonyokban, főleg Donald Trump megválasztása óta finoman fogalmazva a realizmus és a pragmatizmus, kevésbé finoman a legtisztább önérdek lett az úr, ha nem is csak az Egyesült Államok felelős mindezért. Azaz a többoldalúság, a multilateralizmus háttérbe szorult, noha Franciaország mint tipikus középhatalom elsősorban a különböző ügyek, problémák, válságok többoldalú kezelésében, megoldásában lenne érdekelt.

Macron és diplomáciája a szükségből próbált és próbál előnyt kovácsolni. Franciaország a multilaterializmus bajnokaként lép színre, azaz megpróbálja megőrizni annak maradványait és ezzel saját korlátozott befolyását. Az új elnök a nemzetközi politikában is az abszolút újdonság megtestesítőjeként kívánt fellépni, de az eddigi teljesítményét diplomáciai-külpolitikai szempontból értékelő, a nemzetközi viszonyokat elemző állami intézet, az IFRI frissen megjelent kis kötete így jellemzi: „rámenős klasszicizmus”. Azaz Macron inkább a hagyományos francia vonalvezetést követi, igaz, ezt példátlan rámenősséggel. Nehezen tagadható, hogy „Franciaország visszatért”, ahogy az elnök szereti mondani. A vonalvezetés lényegi eleme az igen aktív külpolitika, annak hangsúlyozása, hogy Franciaország határozott, de megbízható, nyitott partner, „mindenkivel szóba áll”. Macron egy év alatt minden fontos és számos kevésbé fontos országot meglátogatott, Párizsban pedig ez idő alatt járt Trump, Vlagyimir Putyin, Recep Tayyip Erdogan, Benjámín Netanjáhú, lényegében tehát mindenki.

Ennek a pragmatizmusnak és realizmusnak, amelyet jól kiegészít az elnök politikai krédójává vált kifejezés: „mindazonáltal”, előnye, hogy Franciaország jelen van a nemzetközi porondon, hátránya viszont, hogy ez a politika éppen megerősíti a nemzetközi viszonyokban egyre inkább érvényre jutó szikár önérdekkövetési tendeciákat, amelyek irányát Franciaország a lehető legkevésbé tudja befolyásolni. Vagyis idővel egyre inkább látszanak ennek a stratégiának az érdemei, ahogy a korlátai is. Hiszen kétségtelenül fontos szívélyes kapcsolatot alakítani akár Trumppal is, bár látható, hogy mindez igen keveset ér. Az amerikai elnökre nem volt hatással Macron sem a klímamegállapodás, sem Irán, sem Jeruzsálem ügyében, és alighanem ez lesz a helyzet „a vámháborúval” is. Ráadásul Franciaország a lehető legélesebben ellenzi az egyre inkább körvonalazódó amerikai–szaúdi együttműködésből kialakuló helyzetet, Macron egyenesen úgy fogalmazott, hogy az „fel fogja robbantani a régiót”. Ez az együttműködés nagyjából arról szól, hogy a szaúdiak lemondanának az iszlám szélsőségesek legveszélyesebb csoportjainak finanszírozásáról, míg az amerikaiak víz alá nyomnák vagy a szankciókkal ott-tartanák Iránt. Az elképzelések szerint közben valahogy megoldanák az izraeli–palesztin konfliktust is a jelenlegi izraeli kormány víziója alapján.

Hasonló a helyzet Oroszországgal is. Putyin viszonylag jól tűri a francia elnök szuperaktivitását, főleg, ha cserébe cárnak kijáró pompával fogadják, nem máshol, mint Versailles-ban, de jottányit sem enged a fontosabb ügyekben. Az orosz–francia viszonyokat vizsgáló kutatók szerint az orosz elnök továbbra is meg van győződve róla, hogy Európában elsősorban Németország számít, francia kollégája pedig kissé az erején felül játszik, amit Moszkva hajlamos jóindulatú elnézéssel figyelni. Iránnal kapcsolatban Franciaország „kibővített szerződésről” beszél, amelyről Oroszország és Irán hallani sem akar. Szíriában Macron talán kissé megengedőbb Aszaddal szemben, mint elődei, de hát ez fényévnyire van Moszkva álláspontjától, Ukrajnában pedig „közeledtek az álláspontok”, amit úgy kell érteni, hogy a nyugati fővárosokban már aligha van olyan politikus, aki ne lenne tisztában azzal, hogy a Krím sohasem fog visszatérni Ukrajnához.

Macron eredményei tehát mérsékeltek. Ezzel ő maga is tisztában lehet, egyes szakértők szerint Franciaország igen korlátozott erejét és befolyását növelendő „az 1956-os recepthez” szeretne fordulni, a Nagy-Britanniával való fokozottabb katonai-diplomáciai együttműködéshez, mintegy ellensúlyozandó az igazi nagyhatalmakat.

Ennek jele lehetett a kémügyben Londonnak nyújtott lehető leghatározottabb támogatás. Az 1956-os szövetség szerény sikert aratott, a szuezi válság kínos körülmények között hozta napvilágra, hogy a két volt nagyhatalom már középhatalom csupán. A britek pedig, ha katonai-diplomáciai értelemben kellett Európa és Amerika között választaniuk, mindig az utóbbira tettek. Ráadásul az Egyesült Királyság tökéletesen érdektelen ott, ahol Franciaországra igazán szükség lenne a nemzetközi politikában, Közép- és Észak-Afrikában. Sok tekintetben a menekültválság kulcsterülete is itt van. Franciaország sok jót tehetne ezekben az országokban, ahol katonailag is jelen van. Macron tisztában is van ezzel, diplomáciai útjai számos alkalommal vezettek és vezetnek Afrikába, ahol olyan szép szavakat mond, hogy „én ahhoz a generációhoz tartozom, amely sohasem látta Afrikát gyarmatként”, vagy hogy „Afrikában fog eldőlni a világ jövője”. Mindez viszont hosszú távú, bonyolult szerepvállalást jelentene.

Az európai ügyeket illetően a legvilágosabb a francia elnök vonalvezetése, francia–német tengelyt szeretne, kétsebességes Európát a belső kör számára erős gazdasági kormányzással, közös bevándorlási politikát, erősebb katonai együttműködést. Az igazi reformok egyelőre váratnak magukra, hiszen Németország távolról sincs azonos hullámhosszon Franciaországgal, elsősorban éppen a kétsebességes Európát illetően. Mindenestre

Párizsban aligha hullajtanának sok könnyet, ha néhány kelet-európai „illiberális demokrácia” a belső körön kívül maradna.

A francia elnök korábban kritikusan beszélt Orbán Viktorról, mondván, hogy „ezekkel az emberekkel egyetlen közös értékünk sincsen”. A kijelentés alapvetően belpolitikai célokat szolgált, hiszen a magyar miniszterelnöknek annyira rossz a franciaországi sajtója, leszámítva a szélsőjobboldalt és a jobboldal legvadabb publicistáit, hogy őt bírálni népszerű dolog. A többes szám azt takarta, hogy jó pár európai vezető is magára veheti ezeket a szavakat. Két politikai vízió, két kultúra, két világlátás áll egymással szemben, a legkevésbé a bevándorlás kérdésében. Harcukban a 2019-es európai parlamenti választásoknak döntő szerepük lehet. Bár inkább szimbolikusan, hiszen a nagy kérdések továbbra sem az Európai Parlamentben dőlnek el, hanem a tagállami kormányokban és az ezek közti uniós egyeztetéseken. Az is igaz, hogy ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak a különböző nemzeti választásokon, az aligha a Macron-féle vonalnak kedvez.

168óra


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com