Identitásérzések és korpolitika

identitásérzés

Nem törhetek pálcát Heller Ágnes fölött. Nem csak azért, mert nem vagyok egy szellemi súlycsoportban vele, hanem amiatt sem, hogy ő szintén holokauszt-túlélő, mint a lassan már öt éve nem létező apám.

Papókámnak – élete vége felé – tapintatosan jeleztem: megrökönyödtető, amikor publikum előtt arról beszél, hogy a soha nem múlóan szeretett anyukáját halálba rúgó (szó szerint értendő, hasfalat megnyitó módszer…) SS-legénynek is megbocsájtana ma már. Ugyanúgy valamiféle, testemet is átható zsibbadással fogadtam a nemzetközi hírű egykori Lukács-tanítvány minapi nyilatkozatát, miszerint most hagyjuk figyelmen kívül a JOBBIK mélyen rögzült antiszemitizmusát, hogy e szélsőséges jobboldali párt taktikai szövetségesünk lehessen Orbán Viktor rezsimjének felszámolásában.

Nem bírálhatom e két ember időskori engedékenységét, hiszen mindketten a halál öleléséből jöttek vissza, fiatalon és tele sok mérhetetlen szenvedéssel. Hellert – lásd a Bicikliző majom c. kötete – háromszor is kucorogtatták a nyilas őrök a Szent-István parkban, ahol fegyverek ropogásának hangja jelezte, néhány perc múlva rákerülhet a sor a Dunába lövetésben (s egy ízben már a rakparton várakoztatták így), apámat meg e paraméterekkel hozta-szállította haza az őt felkutatni visszament nagyapám a csehországi koncentrációs táborból 1945 tavaszán: 17 év / 180 cm / 37 kg – hastífusszal, gyomor- és tüdőbajjal, mk. oldali lábszárfekéllyel.

Véleményem nagyon eltér az övékétől (bizonyos bűnöket ember nem bocsáthat meg, no meg anno a német kommunisták is ráfaragtak, hogy nemegyszer a nácikkal együtt obstruáltak a weimari demokrácia ellehetetlenítéséért, amiképpen a liberálisokat-konzervatívokat se mentette meg, hogy megszavazták a felhatalmazási törvényt Hitlernek…), mégsem bírálhatok. Nem visz rá a lélek. Ellenben, éppen ezért, tehetetlen vagyok. A politikai cselekvés tekintetében teljesen megbénultam. Holott – tudom – ragadozóval szemben (értem alatta a radikális jobboldali pártot) kockázatos dolog passzívnak mutatkozni. Még ha a szelídség álruháját ölti is fel (középre húz, ún. cuki-kampányt folytat; ismerjük ezt a magyar történelemből, volt nekünk egy Gömbös Gyulánk…).

Inkább idevetem egy másik, szintén nem enyhülő kínomat. 

A magyar keresztény nagyegyházak Jézus Krisztushoz való viszonyukban máig megoldatlan, igen komoly hitbéli feladványt hordoznak, amely állapot a zsidónak minősített/bélyegzett magyarokban és utódaikban jelenleg is hozzájárul a bármikor beindítható veszedelemérzetre érzékenység fönnmaradásához.

Nem tudok arról, persze tévedhetek – bár ezúttal nem valószínű -, hogy a honi történelmi keresztény egyházak (a római katolikus, a református és az evangélikus) kellő súllyal szembenéztek volna a ténnyel, miszerint anno megszavazták az első két zsidótörvényt; erről például lásd K. Farkas Claudia: Zsidótörvények – egy egyházi ember szemével. In: Fiatal egyháztörténészek írásai. Szerkesztette: Fazekas Csaba. Miskolci Egyetem BTK Újkori Egyetemi Magyar Történeti Tanszék, 1999. 

Tehát e keresztény nagyegyházak igent mondtak arra, hogy mivel Jézus anyai ágon zsidó származású, ennél fogva ő maga szintén zsidó, s ezért Jézus (Jesua), aki az összes keresztény számára Isten fia és mint ilyen, a keresztények közösségének megalapítója, ha visszatérne, elszenvedné mindazokat a tragédiákat, amelyek a nevezett törvények általi pozitív érintettség következtében a magyar zsidóságot sújtják/sújtották, beleértve a szörnyű végkifejletet. 

Vagyis Jézust is megfosztanák állásától-munkájától, megaláznák, mind több holmiját elrabolnák, másodrendű állampolgárnak bélyegeznék, hogy majd a mellére kötelezett sárgacsillaggal Auschwitzba deportáltassék, így taszítva ki őt teljesen és véglegesen nem csupán a magyar nemzetből, hanem az emberi nem egészéből…

Nem lenne ideje, hogy a magyar történelmi keresztény egyházak közös konkrét és önkritikus nyilatkozattal gyakoroljanak bűnbánatot a tárgyban!? 

Az itt felvetett két kérdés csak látszólag független egymástól. Valójában nagyon is összefüggenek. Heller igen téves politikai állásfoglalásához kapcsolódik a Jézus-követő egyházak önreflexiójának elégtelensége. Mindkettő ugyanabban, immár történelmi állapottá rögzült kontextusban jelent meg. Amelyben – a keresztény egyházak meghatározó részének asszisztálásával – a többségi társadalom változatlanul zsidó ügynek tekinti a holokausztra emlékezést. Ennek negligálását szorgalmazza Heller? Valami nagyon nem kerek… 

Szerző: Fekete György

Forrás: Sztárklikk

*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com