Hogyan csináltak roncsot Rosemary Kennedy-ből, John F. Kennedy testvéréből?

lobotómia

Minden családban akad egy fekete bárány, őket olykor ki is tagadják az örökségből. De ha a XX. század egyik legfontosabb politikusdinasztiájába születik az illető, nem ússza meg ennyivel. Rosemary Kennedy szomorú élete egyben szörnyű esettanulmánya egy vitatott neurológiai beavatkozásnak.

Rosemary – a családban csak Rosie – 1918-ban született a massachusettsi Brookline-ban, és hamar kiderült, hogy nem egy éles eszű gyerek. Ezért egyesek okolták a nagyszülei közti rokonságot (Rosemary anyjának szülei másodunokatestvérek voltak), mások születésének nehéz körülményeit. Az orvos ugyanis késett a szülésről, ezért a nővér órákig tartotta vissza a gyereket – a végén már a kezével nyomta vissza a fejét a szülőcsatornába –, és ezalatt a kicsi agya valószínűleg nem kapott elég oxigént.
Rosie szellemi fejlődése nem haladt a korának elvárható mértékben, magántanárokat fogadtak mellé, de csak nehezen tanult meg olvasni. Orvosai epilepsziát és mentális betegségeket állapítottak meg nála, de nem tudni biztosan, hogy Rosemary tényleg beteg volt-e vagy csak egy tanulási nehézségekkel küzdő, nem túl okos lány. Az biztos, hogy fennmaradt naplói szerint nagyon szerette a társas összejöveteleket, érdekelte az opera, szeretett táncolni és teadélutánokra járni. Amikor pedig apja 1938-ban brit nagykövet lett, és a királyi pár előtt prezentálták a Kennedy-lányokat, a ragyogó mosollyal megáldott Rosie nem hozott szégyent a családjára.

A Kennedy család Londonban. Joseph Parrick Kennedy (j), felesége Rose Kennedy és nyolc gyermekük a kilencből: (balról) Edward, Jeanne, Robert, Patricia, Eunice, Kathleen, Rosemary és John.

A Kennedy család Londonban. Joseph Parrick Kennedy (j), felesége Rose Kennedy és nyolc gyermekük a kilencből: (balról) Edward, Jeanne, Robert, Patricia, Eunice, Kathleen, Rosemary és John.

Fotó: Keystone

A következő években viszont elmérgesedett a helyzet. A lánynak hangulatváltozásai, dühkitörései voltak, amit csak fokozott, hogy úgy érezte, nem tud megfelelni a család elvárásainak. Ráadásul nagykorúsága után apja, Joe Kennedy egy szigorú intézetben taníttatta a lányt, aki folyton elszökdösött, és a helyi kocsmákban férfiakkal flörtölt. Az erős kezű apa féltette fiai politikai karrierjét, és nagyon nehezményezte Rosemary kicsapongásait. 1941-ben drasztikus lépésre szánta el magát:

elrendelte, hogy lányán lobotómiát hajtsanak végre.

Novemberben két orvos, James W. Watts és Walter Jackson Freeman el is végezte a műtétet Rosemaryn, katasztrofális eredménnyel. Mindkét oldalon lyukat fúrtak a lány koponyájába, majd roncsolni kezdték a homloklebenyt, miközben a lánynak az „Isten áldja Amerikát” című dalt kellett énekelnie. Amikor az ének abbamaradt, az orvosok is befejezték a műtétet. Az apa hamarosan szembesült a lesújtó következménnyel: egy életre megnyomoríttatta lányát. Rosemaryből egy járás- és beszédképtelen, félig béna fogyatékos lett, aki a szobatisztaságot is elfelejtette.

Rose Elizabeth Fitzgerald, mellette két lánya: balra Katlhleen, jobbra Rosemary Kennedy. A fotó 1938-ban készült, amikor a nők a brit királyi párral találkoztak.

Rose Elizabeth Fitzgerald, mellette két lánya: balra Katlhleen, jobbra Rosemary Kennedy. A fotó 1938-ban készült, amikor a nők a brit királyi párral találkoztak.

Fotó: Imagno

Ezen a ponton érdemes kitérni a lobotómia történetére, hogy megértsük, Joe Kennedy miért ment bele a műtétbe.

1941-ben a lobotómia a kor egyik legmodernebb orvosi beavatkozásának számított. A portugál Egas Moniz alig öt éve, 1936-ban publikálta dühöngő betegek lobotómiás kezeléséről szerzett tapasztalatait, és csak 1949-ben kapott orvosi Nobel-díjat felfedezéseiért. Moniz korábbi majomkísérletek alapján úgy látta, hogy a homloklebeny kérgének elvágása az agytól könnyen kezelhetővé teszi a súlyos szkizofréniás betegeket – ugyanakkor azt is leírta, hogy a páciensek gyakran katatóniához hasonló állapotba kerültek a beavatkozástól. Jobb módszer azonban a negyvenes években nem volt az erőszakos rohamokkal járó betegek megfékezésére, a modern antipszichotikumok megjelenésére az ötvenes évekig várni kellett (egyébként a nagyon súlyos esetekben ha ritkán is, de ma is alkalmaznak lobotómiát).

Rosie Kennedy apja tehát a kor orvosi csúcstechnológiájára bízta lánya életét, viszont a diagnózis félrement (Rosemary aligha volt közveszélyes szkizofrén vagy hasonló, lobotómiáért kiáltó beteg). Félrement a család korábbi harvardi orvosain is (akik mentálisan retardáltnak ítélték Rosie-t) és az említett Walter J. Freemanen is. Joe Kennedy ugyanis egy Freemanről és a lobotómiáról szóló cikk elolvasása után vitte el lányát az orvoshoz, és Freeman volt az, aki agitációs depressziót állapított meg, és kezelésként lobotómiát javasolt. Joe Kennedy talán meggondolta volna a döntést, ha ismerte volna Freeman későbbi életét.

Walter Jackson Freeman lobotómiát végez egy betegen

Walter Jackson Freeman lobotómiát végez egy betegen

Fotó: wikimedia

Freeman orvoscsaládba született Philadelphiában, a Yale-en tanult, majd neurológussá képezte magát. Moniz munkája nagy hatással volt rá, sőt a portugál orvos a mentora lett. Freeman ezután az életét a lobotómia tökéletesítésére tette fel. Azonban miután egy betege meghalt, megfosztották a sebészi engedélyétől, ezért állt össze a már említett Wattsszal, aki idegsebész volt.

1936-ban végezték első közös lobotómiájukat, majd hat év alatt több mint 200 továbbit. Azt állították, hogy az esetek 63 százalékában javulást értek el, 23 százalékában nem változtatott a műtét a beteg állapotán, 14 százalékában pedig rontott rajta (Rosie Kennedy nyilván ide tartozott). Freeman ezután feltalálta a transzorbitális lobotómiát:

rájött, hogy szemüregen keresztül, az ott található vékony csontot áttörve hozzá lehet férni a prefrontális kéreg és a homloklebeny többi részének találkozásához.

Freeman 1946 januárjában hajtotta végre az első transzorbitális lobotómiát egy Sallie Ellen Ionesco nevű, dührohamoktól és öngyilkos gondolatoktól gyötört háziasszonyon. Ahogy a nő lánya később nyilatkozta, a doktor „valamit jól csinált”, mert Ionesco tünetei megszűntek. Freeman ezután sorra szerezte az újabb pácienseket, és vehemenciájával Watts rosszallását is kiváltotta. Társa végül 1950-ben el is pártolt tőle: nem értett egyet a lobotómia új módszerével és úgy gondolta, Freeman sokszor nem is indokolt esetben alkalmazza azt. A párperces eljáráshoz azonban nem volt szükség sebészi engedélyre, így Freeman már egyedül is művelhette (a lenti videón Freeman egyik műtétje látható, csak erős idegzetűeknek).

 

Az orvos érzéstelenítés gyanánt többnyire elektrosokkal kezelte pácienseit, majd egy jégvágót (később egy arra hasonlító céleszközt) vezetett a szemüregbe, óvatosan a szem mellett. Ezután egy kalapács segítségével áttörte a koponyacsontot, majd mozgatni kezdte a jégvágót, hogy elvágja az agyat a prefrontális kéregnél. A beavatkozás hamar felkapott lett, mert az amerikai kórházak zsúfoltak voltak és orvoshiánnyal küzdöttek.

Freeman lakókocsijával maga is járta az országot, hogy népszerűsítse a találmányát, és még hotelszobákban is végzett műtéteket (kocsiját az utókor lobotomobilnak nevezte el). 23 államban közel 3500 lobotómiát hajtott végre, amíg 1967-ben egy páciense agyi vérömleny következtében meghalt (nem ő volt az első, korábban legalább százan jutottak hasonló sorsra), és az amerikai orvosfelügyelet eltiltotta Freemant a további ténykedéstől.

Talán nem túlzás tehát azt állítani, hogy Freeman a lobotómia megszállottja volt, kritikusai bőven akadtak a szakmában. De 1941-ben még Wattsszal együtt dolgozott, és valószínűleg egy olyan fontos páciensre különösen figyelt, mint a Kennedy-lány. Csak éppen maga a beavatkozás volt erősen kétesélyes.

Ft5S Rosemary Kennedy after labotomy

Rosemary Kennedy bal oldala részlegesen lebénult, bal kezén nem tudta az ujjait használni, feje oldalra biccenve maradt hátralevő életében. Joe Kennedy a New York-i Craig House nevű intézetben helyezte el lányát. Rosie-nek újra meg kellett tanulnia járni, öltözni, tisztálkodni és beszélni, már amennyire állapota engedte. Mivel a lobotómia éppen a dührohamain nem segített semmit, két őr is került mellé. A család nem látogatta, mert Joe Kennedy senkinek, még saját feleségének sem árulta el, hogy hol van Rosemary. Azt mondta mindenkinek, hogy a lány állapota rosszabbodott, ezért intézetbe került – ami végül is nem volt hazugság. Hét év után viszont kiderült, hogy Rosemaryt szexuálisan zaklatják Craig House-ban, apja ekkor a mentálisan sérültekre szakosodott, ferencesek által működtetett wisconsini Saint Coletta intézetbe vitette a lányt.

Aztán 1961-ben Joe Kennedy komoly sztrókot kapott. Nem tudta tovább intézni ügyeit, többek között számlákat sem tudott küldeni Saint Coletta-ba, a család így, az érkező felszólításokból tudta meg húsz év után, hogy hol él az akkor már 43 éves Rosemary.

Anyja rögtön kézbe vette Rosemary kezelését, és engedélyt adott arra, hogy lánya elhagyja az intézetet, étterembe vagy vásárolni menjen. Ezután rohamos javulás állt be Rosemary közérzetében, és kicsit az állapota is javult – elsősorban Paulus nővérnek köszönhetően, aki évtizedekig ápolta a nőt. Onnantól kezdve testvérei is látogatni kezdték Rosie-t. Ted és Eunice Kennedy rendszeresen eljártak hozzá, olykor Pat és Jean is meglátogatta, Robert Kennedy és JFK viszont nem fordult meg a wisconsini intézetben.

Joe Kennedy 1969-ben halt meg, a sztrók után még évekig élt hasonló állapotban, mint amibe Rosemary került. Walter Freeman 1972-ben hunyt el, rákban. Utolsó éveiben mintegy önigazolásként lobotomobiljával régebbi pácienseit kereste fel, hogy meggyőződjön arról, jobban lettek a beavatkozástól. Miután Paulus nővér 1996-ban meghalt, Rosemary Kennedy még kilenc évet élt Saint Coletta-ban. 2005. január 7-én hunyt el, 86 éves korában – ebből 63-at töltött agysérültként.


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com