Ha minden a legjobban alakul, csökkenni fog a migrációs nyomás Európában … … 2080 körül

migrant gyerek

Hat éve küldjük a segélyt Libanonba, Törökországba, Jordániába, ez alatt az idő alatt nem csak szíriai háború elől menekülő emberek lettek szegényebbek, de romlott a helyzet a befogadó országokban is.

Megjelent egy csomó ember, és az addig úgy ahogy működő közszolgáltatások, például az ingyenes egészségügy fenntarthatatlanná vált

- így illusztrálta a nemzetközi segélyezés hatékonyságát, pontosabban a hatékonyság teljes hiányát Kilian Kleinschmidt. A német menekültügyi szakértő 25 évig dolgozott a ENSZ-nek, a világ legsúlyosabb konfliktuszónáit megjárta, volt Szudánban, Szomáliában, Ruandába és Sri Lankán, 2013-tól pedig ő irányította a világ második legnagyobb menekülttáborát Jordániában, ahol 80 ezer szír menekült él.

Kleinschmidt Rainer Münzzel beszélgetett, aki az Európai Bizottság migrációügyi főtanácsadója. Mindketten a CEU meghívására jöttek Budapestre, hogy a nyugati segélyezés programok kudarcairól és migráció összefüggéseiről beszélgessenek.

A helyzetértékelésben nagyjából egyetértettek: a világon körülbelül 1 milliárd ember lehet úton, de persze nem mind Európába tartanak. Ennyien hagyják el a szülőhelyüket, hogy vidékről a városba, a városból egy nagyobb városba költözzenek, vagy akár elhagyják az országot, ahol születtek. És abban sem nagyon volt a szakértők között vita, hogy az a segélyezési rendszer, amit ma ismerünk, tehát hogy a “gazdag” országok pénzt küldenek a “szegényeknek”, egyszerűen nem éri el a célját. Sőt a legmélyebb szegénységből csak egy pillanatra kiemelkedő emberek első dolga sokszor lelépni onnan, ahol nyomorúságos körülmények között voltak, ilyen értelemben a segélyezés néha nem csökkenti, hanem növeli az otthonukat elhagyó emberek számát, miközben a pénzt meg éppen azért küldik Európából, hogy ne jöjjenek ide.

Ez a két felvetést elég nehezen jön össze a magyar kormány “menekültügyi politikájával”. Itthon a fókuszban a határvédelem áll, tehát, hogy legyen magas, erős kerítés, és mellette sok járőröző katona. Miközben a határok ellenőrzésére nyilvánvalóan szükség van, sőt kifejezetten jó, ha a kormány nem enged át ellenőrizetlenül több százezer embert, mint tette 2015-ben, de a nagyságrendeket látva teljesen egyértelmű, hogy a kerítés magában nem sokat ér. 10-100-1000 embert feltartóztathat, de tízmilliókat nem fog. Ha az 1 milliárd úton lévő ember csak töredéke akar átjönni Magyarországon, akkor át fognak, és ebben sem a kerítés, sem tetszőleges számú alkotmánymódosítás nem fogja őket megakadályozni. Az egyetlen esély, ha ezek az emberek valamiért nem akarnak idejönni. És itt érdemes megnézni, hogy mit mondott a Fidesz, miután Soros György a napokban felvettette, hogy Európa ne csak aprópénzt adjon, hanem egyfajta Marshall-segélyt nyújtson Afrikának érdemben javítva az ottani gazdasági- és életkörülményeken:

„Magyarországnak miért is kellene ezért eladósodnia, miért is kéne Afrikára költenie a nagy nehezen megtermelt javakat.”

Az uniós tanácsadó, Rainer Münz éppen arról beszélt, hogy ha valami csoda folytán létre is jönne egy eddiginél lényegesen nagyobb pénzügyi csomag – amire a EU tagállamok támogatásának hiányában nem látszik sok esély – akkor talán 2080-ra érdemben meg is változna az Afrikából Európa felé érkező migráció.

Hogy mi vár ránk a következő évtizedekben, azt Niger példájával szemléltették a beszélgetés résztvevői. A borzasztóan szegény afrikai országban 19 millió ember él, a lakosság fele 18 év alatti. Körülbelül 200 ezer embernek van nyugati értelemben vett fizetéses állása (jelentős részük a közszférában vagy éppen a segélyszervezeteknek dolgozik), a lakosság döntő többsége mezőgazdaságból él, mármint, hogy megtermeli az ételt, hogy fenntartsa magát és szűkebb családját. A lakosság 60 százalékának folyamatos munkájára van szükség ahhoz, hogy elég ételt termeljen 100 százaléknak. Európában 2 százalék munkaerő állít elő annyi ételt, ami nem hogy mindenkinek elég itt, de amiből még olcsó exportra is jut. Ha ebben az országban, mondjuk egy európai programnak köszönhetően jelentős befektetések történnek, és például megnő a mezőgazdaság hatékonysága, akkor a szó szoros értelmében milliók veszíthetik el az állásukat, akinek új megélhetés után kell nézniük. Niger ma ott tart, ahol Európa az 1820-es évek elején, csak nálunk jött Anglia felől az ipari forradalom, és felszívta a mezőgazdaságból kieső embereket, de még így is jelentős volt a kivándorlási hullám az Egyesült Államok és a gyarmatok felé. Nigerben az ipari forradalom még európai segítséggel sem evidencia, viszont a megélhetésüket vesztett emberek ott sem fogják évtizedekig tétlenül várni, hogy változzon valami, ahogy az 1800-as évek közepén Európában sem tették. Persze a legszegényebb nigeri földművesek nem mind Európába fognak jönni, nekik nincs pénzük útra, ők Afrikán belül vándorolónak, de egy hosszú távú, tartós stabilitást biztosító megoldáshoz valahogyan ezeket a mozgásokat is kezelni kell.

Míg a két előadó helyzetértékelése nagyon is meggyőző volt, a megoldási javaslatok zavarosabbnak tűntek.

Kleinschmidt összességében pozitív példaként hozta fel az Egyesült Arab Emirátusokban dolgozó vendégmunkásokat. Itt hétmillió, szegénység vagy erőszak elől menekülő ember kap munkát és gazdasági lehetőséget, még ha egy részük nagyon rossz körülmények között is él. Nem sokkal később arról is beszélt, hogy a jó kormányzás milyen fontos a migrációs helyzet hosszú távú megoldásában, aminek azért nem Abu Dhabi és Dubai a zászlóshajói, főleg nem a bevándorló munkások körülményeivel összefüggésben. Többször visszatért arra is, hogy a magángazdaságnak nagyobb részt kell vállalnia a migrációs ügyek megoldásából, és hogy ez igenis jó üzleti lehetőség, de közben azt is mondta, hogy gátat kell szabni a piacnak, mert az nem lehet, hogy az olcsó holland importcsirke kinyírja a baromfitermelést a Szub-Szaharai Afrikában.

Viszont minden ellentmondásával és bizonytalanságával ezen a mini-konferencián legalább őszintén beszéltek a résztvevők a migrációról. Arról is, hogy még akár évtizedekig romolhat a helyzet, mielőtt javulni kezd, és arról is, hogy milyen pozitív példákat látni akár Líbiában vagy Irakban, amikor sikerült jó projektbe behúzni a magántőkét. És arról is, hogy nincs mindenre kész válaszuk. Kleinschmidt, aki életében egyedül több menekülttel dolgozott már, mint a teljes magyar államapparátus az elmúlt három évtizedben, nyugodtan ki merte mondani, hogy nem tudja hogyan teremthető politikai támogatás Európában ahhoz, hogy végre érdemben hozzá lehessen nyúlni ezekhez a kérdésekhez.

A magyar állam láthatóan nem érdekelt abban, hogy bármi ehhez hasonló, reális útkeresésbe kezdjen, sőt, büszkén vertük szét a közös EU álláspontot Afrika és a migráció ügyében már két alkalommal. Valószínűleg az sem véletlen egybeesés, hogy éppen azt az egyetemet akarják kiszorítani Magyarországról, amelyik ilyen beszélgetéseknek hajlandó teret adni.


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com