Erika meghalt 1956. november 7-én

Szeles Erika 02

Heller Ágnes filozófus, az önkényuralom egyik legkövetkezetesebb (ugyanakkor napjainkban a legvitatottabb) ellensége írta, hogy “az emlékezést – esetünkben az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapját – többféleképpen lehet megrontani.

Úgy, hogy valaki ma is képtelen lelkesedni azért, amiért akkor nem lelkesedett, és úgy, most is attól fél, amikor attól félt.”
 
Október 23.: Ezen a napon szembesülhetünk, szembesülnünk kell az áldozatok hallhatatlan üzenetével. Lehet értékelni, és szükséges újraértékelni fájdalmas szerepüket, mert naponta tapasztalhatjuk, hogy hamis lelkű történelem- és legendagyártók visszaélnek életükkel, tetteikkel.
Zsidó honfitársaink, bajtársaink, akikben közös volt a vállalt vagy lelkükön hordott származásuk tudata, a sokuk által átélt náci haláltáborok élménye, a történelmi kihívásnak maradéktalanul eleget téve hazafivá, a magyar nemzetért és a szabadságért életüket is feláldozni kész mártírjainkká magasztosultak.
 
Napjainkban, mikor az utcákon, tereken masírozó szélsőjobboldal csoportok, a náci szellemiséget nyíltan felvállaló paramilitáris szervezetek és pártok otthonainkba, ajtók mögé szorítják a tisztességet, szégyenkezés nélkül is nyugtázni lehet, hogy igen: voltak zsidók, pontosabban meghatározva zsidó családba született személyek a sztálinista pártállam vezetői között és ilyen politikusokkal, az államvédelmi szervezet tisztjei között hazánkban is találkozhattunk. – Ugyanakkor kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy 1956 előtt és után a reformokat követelő értelmiségiek, a fegyveres felkelők és a kádári megtorlás áldozatainak egy nem elhanyagolható része is zsidó ember, zsidó szabadsághős volt.

Ezeket a honfitársainkat éppen annyira, éppen úgy megosztotta a sors, mint bármelyik nemzetet, nemzetiséget, népcsoportot. Politikai meggyőződésük, az akkori közéletben történt szerepük, elkötelezettségük függvényében éppúgy szolgálták vagy gyűlölték az akkori rendszert, mint a magyar állampolgárok bármely más rétege.
 
Angyal István, Bán Róbert, Földes Gábor, Gimes Miklós, Gáli József, Szirmai Ottó, Nickelsburg László, Preisz János, Renner Péter… a sort még folytathatnám, ezért a közös hazáért, a magyar szabadságért harcoltak, amely haza a vészkorszakban nem védte meg őket a megszálló német hadseregtől, de a Magyar Királyi Csendőrség “hazafias” tevékenységétől sem. A nevezettek, és akiknek még a nevük sem maradt fenn, életüket áldozták, miközben “bajtársaik” egy része 1956-ban 22 vidéki településen antiszemita atrocitásokat követett el. Sőt, Miskolcon például lincselésre, antiszemita pogromra is sor került. Ha ezen a napon vagy a későbbiekben az 1956-os példaképeinktől tanultakat beépíteni szándékozzuk az eljövendő közös történelmünkbe, úgy vélem, hogy vállalnunk kell a demokrácia alapszabályát, azt, hogy ne féljünk, nézzünk szembe bátran az elhazudott igazságokkal, és ne osztályozzuk honfitársainkat, bajtársainkat nemzetiségük, vallásuk alapján egy olyan országban, ahol a magyarok, cigányok, szerbek, zsidók, románok, svábok és szlovákok sorsközösségben élnek.
 
Tossenberger Adél és az Egyesült Államokban élő újságíró, Földes Tamás az elmúlt évben hozta nyilvánosságra az 1956-ban hősi halált halt zsidó kislány, Szeles Erika történetét. A véres őszön egy nyugati fotóriporter, Vagn Hansen jóvoltából a magyar forradalom egyik jelképévé vált vörös hajú, szeplős, 15 éves kamasznak azokban a napokban, meglepő érettségről téve tanúbizonyságot, már véleménye volt a Petőfi Körben zajló vitákról, lángoló szemmel reménykedett valamiféle demokratikus megújulásban és mikor a tettekre került sor, ő is a szabadságharcosok közé állt. – 1956. november 7-én, miközben sebesült bajtársait mentette a VIII. kerületben, halt meg: a támadó szovjet katona egy egész sorozatot lőtt a vöröskeresztes karszalagot viselő lányra. Halotti anyakönyvét az erzsébetvárosi Péterfy Sándor Utcai Kórházban állították ki, az e helyen feltüntetett adatokból az is kiderül, hogy Szeles Erika Kornélia Budapesten született a XIII. kerületben született Blumenfeld Noémi gyermekeként.
 
Édesapja 1944-ben, a vészkorszak idején, egy koncentrációs táborban vesztette életét, édesanyja a háborút követően egyedül nevelte a kislányt – majd a szabadságharc leverése után néhány évvel beleőrült a férje és lánya elvesztése miatt érzett fájdalomba… ahogyan azt a házbeli lakók elmesélték a krónikásnak.
 
A magyarországi nemzeti radikálisok számára a zsidósággal való megbékélés és a kölcsönös bizalom légkörének helyreállítása elengedhetetlen.
 
El kell érnünk, hogy úgy a többségi társadalom, mint a zsidóság permanens védekezésbe vonult tömegei belássák, hogy “lépni kell”. – A többségi társadalomnak azt is el kell fogadnia, hogy a Holokausztot megszenvedett zsidó származású honfitársaink joggal ítélik el azokat, akik a második világháború idején szimpatizáltak a hazánkat is megszállás alatt tartott nácikkal, akik együttműködtek velük vagy napjainkban a rasszista, antiszemita eszmét ápolják. Mindenkinek be kell látnia, hogy a meghurcoltak és meggyilkoltak gyermekei – már csak emlékeik miatt is – joggal éreznek bizalmatlanságot és félelmet… és ez a félelem csak erősödik, mikor katonai egyenruhában masírozó félrevezetett fiatalok tűnnek fel az utcákon.
 
Ezeknek a fenyegetőknek, az Árpád-sávos zászlók alatt vonulóknak is meg kellene érteni, hogy az olyan magyarok, mint Eli Wiesel, Kertész Imre vagy Andy Grove nem ok nélkül bizalmatlanok… és hogy ők sokat segíthetnének népünk felemelkedésében, jó hírének helyreállításában – ha úgy éreznék ők is teljes értékű és megbecsült honfitársaink.
 
És persze az is növelné a magyar zsidóságnak joggal kijáró megbecsülést, ha sorainkban, a magyarok között is köztudomású lenne, hogy ők adták a magyarságnak a Nobel-díjasok többségét, ők adták Radnóti Miklóst, Szerb Antalt, Déry Tibort, Zelk Zoltánt, Háy Gyulát, Faludy Györgyöt és az “örök forradalmár” Krassó Györgyöt. – Ha pedig az 1956-os szabadságharcról teszünk említést, arról is szólhatnánk, hogy a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában a zsidó hazafiak, a mártírok sírhantjainak száma messze meghaladja a Holokausztot is túlélt magyar zsidóság számarányát… A mi forradalmunk, a világ szimpátiáját számunkra is biztosító szabadságharcunk éppen a napjainkban oly’ annyira áhított nemzeti egységet valósította meg – az egyéb nációkhoz tartozók mellett a velünk élő zsidók áldozatát is elfogadva.
 
/Egy epizód Szemenyei-Kiss Tamás: 1956 didergő lángjai című könyvéből. – Gloria Victis, 2013. – Bibliotheca Nationalis Hungariae./


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com