Egy Londonban élő magyar lány megdöbbentő nyílt levele az itthoni fiatalokhoz

anglia1

A nevem T. Sipos Barbara, 25 éves lány vagyok, Londonban élek, immáron két éve. Azért írok most nektek, hogy feltegyek egy kérdést, amit én is feltettem magamnak, mielőtt elhatároztam, hogy nem folytatom tovább magyarországi pályafutásomat.

Először elmesélem az előzményeket. Agárdon születtem, majd Budapesten tanultam magyar szakon. Négy szemesztert el is végeztem, de úgy alakult, hogy nem tudtam fenntartani magam a fővárosban. Szinte minden tárgyból jelesre vizsgáztam, maximális ösztöndíjban részesültem, aminek mértéke 15 ezer forint volt havonta. Emellett szociális juttatást is kaptam 10 ezer forint értékben, ugyanis a szüleim nem tudtak segíteni otthonról, sőt, a Diákhitelemből én adtam haza nekik. Ebből adódóan egyszerűen nem tudtam folytatni az egyetemet, dolgoznom kellett. Gondoltam, hogy majd levelező tagozaton folytatom, de aztán, amikor bekerültem a sokat emlegetett mókuskerékbe, már erre nem volt módom.

Egy call centerben helyezkedtem el, direkt értékesítéssel foglalkoztam, úgynevezett “hideghívásos” rendszerben, ami azt jelentette, hogy ismeretlen, (főleg idős) embereknek telefonáltam, hogy különféle biorezonanciás készülékeket sózzak rájuk. Pontosabban nem is nekem kellett eladnom ezeket a méregdrága, de teljesen hatástalan és tudományos alapokat mellőző szerkentyűket, hanem úgynevezett “egészségnapra” invitáltam őket, ahol szűréseken vehetnek részt teljesen ingyen. A valóságban ez azt jelentette, hogy megmérték a vérnyomásukat, és 4 órán keresztül kellett hallgatniuk egy profi értékesítő rábeszélő szónoklatát, míg meg nem vásároltak valami több százezres kütyüt.

Kitűnően teljesítettem. A jutalékom már olyan magas volt, hogy megkerestem a nettó 200 ezer forintot is vele. Szeretem az időseket, úgy tűnik, jól tudok velük kommunikálni, de miután a régebb óta ott dolgozó kollégáim elmondták, hogy valójában hova küldöm őket, szó szerint felfordult a gyomrom. A 20 perces ebédszünetet hányással töltöttem. Aznap már nem volt sikeres hívásom. Hazafelé menet befordultam a Kálvin térről a Ráday utcára. Elindultam, és az a kérdés járt a fejemben, hogy: mi a célom ezzel az egész bohóckodással?

A 200 nettó jól hangzik, de Budapesten elment 60 az albi plusz rezsire, emellett a szülőknek felvett személyi kölcsön törlesztőjére, ami 30 ezer forintot tett ki. Bérletet is vásároltam havonta 10 ezerért. Ezzel épp a fele el is ment. Havi háromezer forintot költhettem. Ez volt magammal a deal. Nem vagyok otthonülős típus, és Budapesten azért találtam magamnak mindig társaságot, akikkel kiültünk a “Gödörhöz” vagy éppen ami jött, viszont komolyabb bulikba már nem tudtam elmenni. A ruhatáramat ebből a pénzből képtelen voltam frissíteni, hiszen napi háromezerből konkrétan a kaját tudja kigazdálkodni az ember, és ezzel be is fejeződött a történet. A call center pedig lélekgyilkos volt. A monoton, folyamatos koncentráció és a szkriptek újramondása kikészített az évek alatt.

Szóval a Ráday utcán sétáltam, és megláttam egy kávézót. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kiültem a teraszára, kértem magamnak egy lattét, és csak bambultam magam elé. Úgy éreztem, most valami mást csinálok. Nem szoktam erre jönni, nem szoktam spontán beülni egy kávézóba, de akkor és ott szabadnak éreztem magam. Csak az a kérdés pörgött a fejemben, hogy mi a célom ezzel az egész bohóckodással?

Eszembe jutott, hogy akár lehetnék mindig ilyen, mint most. Gondtalan, súlytalan és szabad. Elegem volt a magyar politikából, a depresszióból, az acsarkodásból, és abból, hogy a tisztességesnek hazudott munkámból sem tudtam megélni. Akkor azt mondtam magamnak: “Barbi! Te egy tökös csaj vagy! Fogd a cókmókod, és húzz el innen a vérbe!” Amint ez a gondolat a fejembe fúrta magát, hirtelen jó kedvem lett. Elhatároztam, hogy meglépek. Nem érdekel semmi, elhagyom az országot, és zenét hallgatva fogok takarítani valahol, vagy bánom is én, de el innen! Elvégre: mi a célom ezzel az egész bohóckodással?

Felálltam a kávézó teraszán, fizettem, és gyors léptekkel elindultam. Dühös voltam magamra. Rendkívül ideges lettem, amiért eddig csináltam ezt. Úgy akarok élni, hogy az életem a spórolásról szóljon, miközben egy call centerben megőröl az ördögi gépezett? Megvárjam, amíg a kapitalizmus sötétebbik felének legvérszomjasabb korcsa, a direkt értékesítés lerágja az agyamat? Ebből álljanak a napjaim? Mi lesz egy év múlva? Ugyanez? Na és utána? Semmi más, mi lenne. “Élünk, és fúj a szél.”

Én ebből nem kérek, – gondoltam, és már aznap hirdetéseket néztem a neten. Találtam Londonban egy hotelt, ahol minibárok feltöltésére, szobák rende hozatalára és egyéb okosságokra kerestek alkalmazottat. Felhívtam őket, egy hétre rá kellett mennem interjúra. Becsapattam egy bankba, és azt mondtam, mindent vagy semmit! Felvettem 3 kiló folyószámlahitelt, írtam egy londoni magyar lánynak egy erre szakosodott csoportban, aki épp szobatársat keresett, és last minute vettem egy repjegyet. Két napra mentem haza Agárdba, hogy elbúcsúzzak az otthoniaktól. A főnökömet még aznap felhívtam, és azt mondtam: “csesszétek meg a biorezonanciás cuccaitokat!” Aztán rátettem a telefont. Ebből talán levágta, hogy mi van, mert nem hívott vissza.

Tudtam, hogy felvesznek? Nem. Beszéltem jól az angolt? Nem, csak épp úgy, ahogy még ne tudjak letenni egy középfokú nyelvvizsgát, de azért megértessem magam. Viszont nem féltem. Egyáltalán nem. Tudtam, hogy boldogulni fogok. Ha Budapesten sikerült, ott is fog. Így is történt. Elfoglaltam a szobámat, bementem az interjúra, alig kérdeztek valamit, mondtam, hogy bevállalok mindent, ennyi elég is volt nekik. Nem sokáig kellett ott dolgoznom. Összeszedtem magam. Hónapok alatt visszafizettem a folyószámlahitelt, amit kezdő forrásnak vettem fel, kaptam egy jobb állást, mostanra már meglehetősen jól beszélem az angolt, lettek itt barátaim, nem stresszelek, meg tudok élni a béremből, a munkám valóban tisztességes, és hogy mi a különbség? Jól élünk, és fúj a szél…

Drága itthon maradt magyar fiatalok! Nem buzdítalak titeket semmire, csak hogy tegyétek fel magatoknak a kérdést: mi a célotok ezzel a bohóckodással?

Üdvözlettel,

T. Sipos Barbara
egy boldog, angliai magyar lány

Neked mi a történeted? Küldd be és publikáljuk: info@hirhatar.com

Forrás: mindenamianglia.co.uk


6 Comments

  1. pacsi said:

    Amúgy Magyarországon munkaerő hiány van. Ennyi a fenti siránkozáshoz.

  2. pacsi said:

    Semmi kitartás , semmi akaraterő, semmi türelem, semmi küzdelem, nulla tűréshatár, az eredmény Anglia.
    Mert minden egyszerre kell, és azonnal. Na ezekből ott sem lesz semmi. Főleg nem ember.
    Eltűnnek a süllyesztőbe.

  3. Ferenk said:

    Igen.
    De…
    Valoszinuleg en nem vagyok mervado, ketszer egy evet dolgoztam Angliaban, ceges kikuldetesben es en is talalkoztam magyarokkal.
    Talalkoztam volt osztalytarssammal, aki biztonsagi or, jol megel, nincs gondja. Neki bejott.
    Talalkoztam Londonban magyar pincerekkel. Nekem nem tuntek igazan Boldognak, Volt akinek 2 eve alatt az otodik munkahelye volt. Az is csak mokuskerek, hogy ki tudjak fizetni az albit (London az egyik legdragabb hely Europaban talan Moszkva dragabb nala) , hogy megeljen.
    Talalkoztam utcaseprovel, O sem tunt tulzottan elegedttnek (egyutt enekeltuk a Bob urfit, ettol kicsit vidamabb lett. Ja hogy elmondhatja masok piszkat puclni Angliaban mennyivel jobb, mint itthon… Lehet.
    Talalkoztam McDonalds-ban dolgozo fiatallal, O konkretan megbanta, hogy otthon felrugott minden egzisztenciat, de hat nincs visszaut, megegyszer nem tudna nullarol kezdeni.
    Ugyan ez volt a helyzet olyan csaladokkal, akik jo ismeros unszolasara adtak el itthon a hazukat, hogy ki tudjanak utazni. Mire kiertek a melot betoltottek es 3 honap alatt a penzuk is efogyott. Most hogy megyunk haza?! Jo kerdes.
    Newbury-ben a hotelben, ahol laktam volt egy magyar takarito lany. Mar 3 eve elt ott, de meg mindig nem beszelt angolul. Azt mondta, nincs ra szuksege; 5 magyar csalad berel egy hazat, el vannak egymas kozott. Igy is lehet.
    Lehet-e Angliaban szerencset probalni es jol elni? Igen lehet. Barhol lehet, ha van hozza batorsagod, hozzaertesed es kitartasod.
    Hogy ott masok az emberek, a politikusok? Nem. Az emberek mindenhol egyformak. Pesten is van getto, Londonban is van getto.
    Nekem ez jutott eszembe.
    Ja megegy.
    En kimennek-e Angliaba dolgozni es elni.
    Igen. Nagyon szivesen. De nem azert mert ott jobban elnek, hanem azert mert szeretem (es a parom is szereti) Angliat.
    :)

  4. Szép Tamás said:

    Ennek semmi köze se a hazaszeretethez, se pedig a kommunizmushoz. Az, amit Kiss-Dobos úr mond, az nem hazaszeretet, hanem egy kényszerből született megalkuvás, azt ne keverjük össze a Szózat idézetével, mert ettől hányok!!!! SAJT – Attól még szeretheti a hazáját, hogy külföldön dolgozik, mert a gyerekeinek stabil anyagi hátteret akar, és ezt Magyarországon nem lehet biztosítani!!

  5. SAJT said:

    Hazaszeretet? A magyar hazaszeretet lassan redukálódik egy zsák szar iránt érzett szeretetté… És szerintem ezt mindenki érzi…

  6. Kiss-Dobos László said:

    Kedves igen fiatalka T. Sipos Barbara!

    „Te egy tökös csaj vagy! Fogd a cókmókod, és húzz el innen a vérbe!”

    Én, mint egy 74 esztendő öreg ember nagyon örülök, hogy megfogtad a cókmókodat és elhúztál innen a vérbe.

    Az én generációm java része nem volt sem ilyen tökös csaj sem ilyen tökös fiú. Ugyanis nekünk is elegünk volt az akkori magyar politikából – a Rákosi rendszerből – és hogy a munkánkból mi sem tudtunk megélni. A korabeli fiatalok közül sokan még 1 szemesztert sem tudtak elvégezni az egyetemen, mert mint nem kívánatos családi háttérrel rendelkezőt fel sem vették őket. Viszont volt kitelepítés, kényszermunka a recski táborban, rettegés, hogy mikor jön a fekete autó a szüleinkért.
    Igaz akkor Budapesten nem került egy albérlet 60 ezerbe, mert az 1950-es években, egyrészről azért, mert az 1950-es években egy havi fizetés 400-600 Ft volt, másfelől a lebombázott Budapesten lakás sem igen volt. A társbérlet volt akkor a divat. Egy lakásban több család. Kávézóba se ültünk be se spontán, se eltervezve, mert nem volt kávézó, még kávé sem volt, csak a Frank nevű, cikóriából készített pótkávé. Mi gyerekek nem tudtuk, mi az a narancs és banán. Viszont egy gombóc fagylalt csak 50 fillér volt! Egy baj volt vele, hogy ezek a fagylaltok vizesek voltak, tejszínt nem láttak soha.
    ,
    Mi akkor azt mondtuk magunkba:

    „A nagy világon e kívűl
    Nincsen számodra hely;
    Áldjon vagy verjen sors keze:
    Itt élned, halnod kell.”

    Ezért aztán maradtunk és megcsináltuk 1956-ot. S bár leverték, sokunkat megölték, abba a hiú reménybe éltünk, hogy a mi gyermekeinknek, unokáinknak jobb lesz és ha nem lenne jobb példát tudtunk mutatni nekik, hogy ez az „a föld, / melyen annyiszor / Apáid vére folyt; / Ez, melyhez minden szent nevet / Egy ezredév csatolt.”

    Így életem vége felé már látom nem így történt. A mai fiatalok, nem olyanok, mint mi voltunk. A honszeretet és a nemzet kihalt. „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny” – NEM – „űl.”

    Drága külföldre távozott fiatalok! Nem buzdítalak titeket semmire, legfeljebb csak egy Tamási Áron idézettel, azt is megfordítva:

    Aki magyarnak hitvány, az embernek is alkalmatlan!

    Kiss-Dobos László
    Budapest

*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com