CZINEGE LAJOS, A HADSEREGTÁBORNOK

Czinege L.

„Azok az emberek árultak el, akikkel együtt dolgoztam!” Boross, Jeszenszky, Czinege és a Kalasnyikov-botrány

A budai Farkasréti temetőben Rákosi Mátyás és Gerő Ernő földi maradványai közelében temették el 1998-ban Czinege Lajos hadseregtábornokot – a Kádár nevével fémjelzett szocializmus egyik legismertebb alakját, aki hosszú időn keresztül, 1960-tól 1984. december 6.-ig honvédelmi miniszterként, majd 1987-ig miniszterelnök-helyettesként írta be nevét a baloldali pártok történelmének fekete oldalaira.

A hadseregtábornok Karcagon született 1924-ben. – Kisgyermekkorától mezőgazdasági segédmunkásként dolgozott, az elemi iskola elvégzése után kitanulta a kovácsmesterséget. A front átvonulását egy tanyán bujkálva élte meg, majd a harcok elcsitultával visszatért Karcagra. 1944 őszén belépett a Vasas Szakszervezetbe és az MKP-ba is. Ismert sportoló lévén a MADISZ titkárává választották, 1946-ban önkéntesként teljesített katonai szolgálatot egy műszaki zászlóaljban. 1947-ben az MKP karcagi titkárának nevezeték ki és a két hónapos pártiskola elvégzését követően 1948-tól az MDP Szolnok Megyei Végrehajtó Bizottságának osztályvezetője lett. Budapestre, a Honvédelmi Minisztériumba, 1952-ben rendelte a Párt…

1956. október 24-én, az esti-éjszakai órákban az, MDP Központi Vezetősége rendkívűli űlést tartott, amely vita másnap (25-én, a Parlament előtti sortűz napján) hajnalig folyt. Apró Antal elnökletével létrehozták az MDP KV Katonai Bizottságát a fegyveres felkelés leverésére irányuló próbálkozások koordinálására – a Katonai Bizottság tagjai Czinege Lajos, Fehér Lajos, Földes László, Kovács István, Mező Imre, Piros László és Bata István lettek.


Kádár János hadseregtábornoka nem félt a demokráciától

Az alábbiakban az egykori hadseregtábornokkal, a Magyar Népköztársaság miniszterelnök-helyettesével 1993-ban, a rendszerváltás harmadik évében folytatott beszélgetésünkről készített jegyzeteket ismertetem az olvasókkal. – Az interjúban, szándékom szerint, kérdéseket akartam feltenni vendéglátómnak, József („Dodi”) nevű fia és Boross Péter akkori belügyminiszter Gábor nevű fia közös cégéről, a Bross Holding Gazdasági Tanácsadó és Vagyonkezelő Zrt-ről (amely közös vállalkozás bonyolította le a „Kalasnyikov-botrányként” elhíresült fegyverszállításokat Horvátországba Jeszenszky Géza és az akkor már nagybeteg Antall József tudtával) – de nyugállományú miniszterelnök-helyettes ezekre a kérdésekre nem válaszolt.


Az egykori kommunista tábornok, a jelenlegi demokráciánk nyugdíjasa hogyan tudott átállni? Természetesen a lelkiállapotára gondolok…

-  Én már 1984-ben el akartam menni nyugdíjba, mert 83-ban egy igen súlyos műtétsorozaton estem át. Szerencsém volt, megmaradtam. Fizikai állapotom azonban igen sokat romlott. Fáradt voltam, nagyon fáradt. Bokor Imre alezredes „Kiskirályok mundérban” című könyvét rezignáltan vettem tudomásul. Nem ez a szerencsétlen Bokor találta ki, hogy írjon, valószínűleg felbiztatták. Én ennek a százszorosát tudnám megírni, nekem ezt elhiheti.

Mi bántotta a leginkább a rendszerváltozás idején?

-  Megmondom: az, hogy én lettem a bűnbak. Dühös volt a társadalom, látták, hogy a dolgok elromlottak, tehát kellett valaki. Nehogy azt higgye, hogy az újságírók találtáták ki azt, hogy Czinege legyen a célpont… Hanem tudja, mi rázott meg engem a legjobban? Hogy azok az emberek árultak el, akikkel együtt dolgoztam. Az én felelősséghányadomat egy pillanatig sem tagadtam. De Fock Jenőtől kezdve Lázárig tagadták a felelősségüket. A parlamenti meghallgatáson rá jellemző módon hőbörgött Fock Jenő, hogy ő nem felel semmiért. Lázár önmagát adta. Ez egy puhány ember volt, akiből az igent vagy a nemet kipréselni nehezebb volt, mint a hármasikreket a birkából… Na, és Marosán György! – Ő árult el a legjobban. Ő akarta, hogy hadügyminiszter legyek, és most, 1990 után letagadta. Akart a rosseb hadügyminiszter lenni! Olyan marha jól éreztem magamat Szolnok megyében, hogy az már nem is igaz. Amikor elmondta annak idején, hogy mit akar, gondoltam, elszaladok, eltűnök a semmibe, én nem akartam miniszter lenni.


Ez fájt Önnek olyan nagyon a rendszerváltozásban?

-  Kegyetlenül. Mindennél jobban fájt, mert nemcsak a Marosán viselkedett így, hanem a Fock Jenő is, aki olyan ember volt, hogy vasvillával vették el a születésekor az anyja alól. 1990-ben bosszút állt, mert régebben a képébe vágtam, hogy telesz..ták az egész Budát lapostetejű házakkal… Ez az ember mondta: büszke arra, hogy miniszterelnöksége idején egyszer sem jött el a Honvédelmi Minisztériumba. Hát nem sűllyed el szégyenében? Tizenkét évig nem érdekelte, hogy mire költjük azt a rengeteg pénzt?


Milyennek látja az 1990 utáni rendszert?

-  Nagy öröm volna arról beszélni, hogy Antallék tanultak az általunk elkövetett hibákból – de tapasztalom, nagyon keveset tanultak…

Mi a véleménye a tervezett, de mindeddig végre nem hajtott történelmi igazságtételről?

-  Ez egy ősi trükk. Amikor nem tud egy hatalom választ adni az igazi kérdésekre, akkor fenyegetődzik. Kónya nincs egyedül. Csurka éjjel-nappal kommunistázik, Torgyán ebből él. Most ez a legolcsóbb…


Mikor vette észre, hogy a kommunista rendszer a végét járja?

-  Hát!… A mi rendszerünk az elég régóta vegetált. Keresgéltük az okát, és ha körbenéztünk a világban, láttuk – csak a vak nem látta – hogy itt valami baj van. Ordító volt a különbség a keleti és a nyugati országok között. Nem kellett ahhoz politikai zsenialitás, hogy ezt lássuk. Nekem különösen fájdalmas volt a vietnami háború utáni tapasztalat, mert azt hittem, hogy az a hősies nép végre boldogul. És mi történt?… Nem az Északot sikerült felzárkóztatni a fejlett, kapitalista Délhez, hanem az egyesítés után tönkrement a korábban fejlettebb, gazdagabb országrész is.


Milyennek látta a nyolcvanas évek Magyarországát? Sejtette-e, hogy olyan gyorsan széthullik a szocialista rendszer?

-   A fenét! Aki azt mondta, hogy ezt előre látta, az nagyképű, és nem mond igazat. Mi csak azt láttuk: az élet által felvetett kérdésekre nem tudunk igazi választ adni. Minden évben végigszenvedtük az idegölő, embertpusztító költségvetési huzavonát és elosztottuk azt, amit még nem is termeltünk meg. Valójában a Nyugat finanszírozta ezt a csődtömeget. Nagyokos közgazdászaink – akik jelenleg, napjainkban is tevékenykednek! – a KB-űléseken nagypofával bizonygatták, hogy most érdemes felvenni a kölcsönt, mert az elkövetkező egy-két évben javunkra változik a piaci helyzet. Ezek a nagypofájú jóslatok soha nem jöttek be.


Hogyan hatott ez a pazarló gazdálkodás a hadügyre?

-  Többirányú csatát kellett vívnom. Egyszer a Varsó Szerződés főparancsnokságán belül, máskor pedig a kormányon belül. Jöttek a szovjetek és megmondták, hogy a magyar védelemre mennyit kell költeni…


Ezt nem a parlament határozta meg?

-  Ugyan már, az újságírók szeretnek mindig szélsőségesen kérdezni! Igen, lehetett alkudni… Hát, hogy az Istenbe ne! A szovjetek a háromszorosát-négyszeresét kívánták annak, amit elbírt volna az ország. Egy őrmester is tudhatta: ebbe belerokkanthatunk. Én nemegyszer megmondtam, hogy ne birodalmi ésszel gondolkozzunk. Sokszor, sokszor nagyon durva vita támadt az ilyen tanácsaimból. Azután persze az Országos Tervhivatal is jött az ellenjavaslattal és mi a kettő között pörögtünk. A legpazarlóbb dolgokba kellett belemennünk, és ugyanakkor a legésszerűtlenebbekbe. Gondolja csak végig: az akkori értékek mellett 60 milliárd forintot fordítottunk egy-egy évben a fejlesztésekre. Megterveztük, elindítottuk a folyamatot, és akkor 2-3 év múlva azt mondták, hogy adja vissza a honvédelmi tárca a pénzt vagy annak egy részét… Sokszor ott álltunk, megfürödve… Hát van ennél nagyobb pazarlás a világon?

Magyarországnak volt a leggyengébb hadereje a térségben?

-  Ne vicceljen már! Dehogy! Nekünk volt egy filozófiánk: nem akartunk senkivel sem versenyezni a Kárpát-medencében. Mi szelektíven fejlesztettünk – ebben nekem Kádár János nagyon erős bázisom volt. Mikor végleg összevesztem a Varsói Szerződés főparancsnokával, azt mondtam nekik, hogy elég, a továbbiakat a főnökömmel beszéljétek meg. Kádár hallgatott rám. – Mikor leléptem, akkor egy viszonylag fejlett, korszerű hadsereget adtam át az utódomnak 1987-ben.

Mennyi az Ön felelőssége abban, hogy ma itt tart az ország? Hogyan tud ezzel önmagának elszámolni?

-  Mit válaszoljak erre? Percentben mutassam ki? Én a Központi Bizottság tagja voltam hosszú időn keresztül, amely állítólag száztagú volt. Akkor most osszuk el százfelé a felelősséget vagy csapjuk hozzá a mindenkori Országgyűlést? – Egy százalék a felelősségem vagy az egész háromszázhatvanad része? Ha a párttagság létszámát vesszük, akkor 800.000 ember között szükséges elosztani a felelősséget?… Én a magam részét vállalom. A legnagyobb hibánknak azt tartom, hogy amikor már láttuk, hogy milyen nagy bajok vannak, akkor hallgattunk, nem nyitottuk ki a pofánkat. Pedig úgy egyébként igen nagy pofánk volt…

Reménykedik abban, hogy Magyarország végre egyenesbe jut? Nem fél attól, hogy az ellenségei bosszút állnak?

-  Szeretnék hinni abban, hogy Magyarországnak lesz jövője. Ez a nép életerős, fenn tudott maradni minden korban a népek országútján. Optimista vagyok.  Félelem a jelenkori demokráciában?… Biztosan nem szerencsés a természetem, de azt a fogalmat, hogy félelem, azt nem ismerem.

Az interjú Kádár János honvédelmi miniszterével, a nyugállományú miniszterelnök-helyettessel 1993 őszén készült. – A kommunista önkényuralom főtisztje 1998-ig vette át a Leányfaluban volt kétszintes villájában a részére biztosított nyugdíjat. Fia, Czinege József magánvállalkozó, a demokrácia első titkosszolgálati minisztere, az Antall-kormány belügyminisztere, majd a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, Boross Péter Gábor nevű fiával alapította meg 1991-ben a Bross Holding Részvénytársaságot – amely napjainkban is működik (valamivel talán még dinamikusabban is, mint a demokratikus ország gazdasága.)



Szemenyei-Kiss Tamás


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com