A zsibi

Kereskedelem - Feketetói kirakodóvásár

Ha igaz is Ady Endre verssora, hogy tudniillik az élet a zsibárusok világa, erre a városligeti bolhapiac bezárásával eggyel kevesebb direkt bizonyítékunk lesz. Persze a költő áttételesen gondolta, hogy ez „Egy hangos vásár, melynek vége nincs. / Nincs semmi tán, melynek ne volna ára”, de azért a bolha-, ócska-, avagy zsibpiac, kiskunsági nevén kukucska, valóban a világot jelentette mindig, csak éppen a tegnapit.

Kicsit előkelőbben: az alászálló kultúrjavak tárháza volt, vagyis, megfordítva Adyt, ára van ugyan itt mindennek, de minden meg is kapható, az is, amihez tegnap még nem juthattunk hozzá. Vagy azért, mert a sörmelegítő nem tartozott nem éppen polgári családunk alapfelszereléséhez, vagy mert azt a közép-ázsiai szőnyeget újkorában, tehát kevésbé rongyosan, nem volt pénzünk megvenni, vagy mert nem voltunk szovjet katonák, így szűkölködtünk a vörös csillagos igazi katonai bőrövekben.

Hogy egy érzelmes-szomorú történettel világossá tegyük, mit is jelentett a zsibi nem is olyan régen: Móra Ferenc egy, a húszas-harmincas évekből származó elbeszélésében a szegény szűcs vesz a bolhán egy régi úri kalapot, amit társadalmi helyzete szerint sosem tehetett volna fel, ezért a fiának adja, őt emelné meg vele, de a gyerek az arcába dobja azzal, hogy ne csináljon belőle maskarát.

Ennyit az apákat megsebző fiakról, hiszen most a kalap mint a felemelkedés elkésett, alászálló kultúrjava lenne a fontos.

A bolhapiac egyébként újkori jelenségként a 17. századtól datálódik, és a neve a francia marché aux puces tükörfordítása, de világos, hogy a kezdetektől kíséri az emberiség történelmét, egyben választ is adva a szerzőnek egy, őt gyerekkora óta kínzó kérdésére is. A kérdés a következő: hová tűnnek a világ dolgai? Mi lesz anya triptichon formájú tükrös szekrényével és mivé lesz a nagyapa ezüstrubelekből összerakott lánca, valamint a dédapa szilvafőző üstje? És ha csak ezt a három dolgot szorozzuk meg millió és millió társával ezer és ezer éveken át, belátható, hogy a homo sapiens által felhalmozott sok trilliárd tonna tárgy nem tűnhet el csak úgy. És most nem a Raffaellókra és a Bernini-féle ötvösművekre gondolunk, azok ott vannak a magán- és közgyűjteményekben. Nem, itt a hétköznapi élet hétköznapi dolgairól van szó.

Nem tudtam, de utólag világos, hogy a halálról elmélkedtem akkor.

A bolhapiac léte kiskapu a mulandóságon, főleg, ha annak az Ecseri-féle változatára gondolunk, ami inkább régiségpiac (legalábbis tegnap még az volt). Kiskapu vagy inkább egy texasi kocsma lengőajtaja, ami pont annyira zár, mint amennyire nyit? Az biztos, hogy a különböző korokban más és más mennyiségben engedte át a múltat. Az első világháború előtt, 1897-től a Teleki piac, avagy a Tangó (a német Tandelmarkt szóból) bőven árulta még a kiegyezés előtti világ dolgait, a piszli ungris, piszli dajcs néven csúfolt magyarosított német nadrágot, Kossuth-relikviákat, de mondjuk nyeregtáskákat is. A lomok eredete a régmúltba veszett, még a második világégés előtt is lehetett kapni török handzsárt, igaz, törötten, vagy kuruckori dali pár pisztolyt. Közvetlenül az első háború után azonban a jelen, a megélhetés napi gyötrelmei lettek égetően fontosak, nem a múlt, így a Tangó bódéit hozott anyagból dolgozó szabók, fehérneművarrók és kalaposok lepték el. A bolhapiac alkalmazkodóképes. A húszas években aztán visszajöttek a harminc esztendővel korábbi aranykor relik­­viái. Móra szerint az alföldi „kukucskán” kaucsukgallért kínáltak, ördögbőrt, vagyis atlaszkötéssel készült nadrágot, amit a nők is hordtak a szoknya alatt, pepita pantallót, karlsbadi poharat, húr nélküli tamburát és köpölyözőt. A halott Monarchia roncsait.

1945 után a lisztért, zsírért kiárusított polgári világ sokszor értékes darabjai kerültek itt ponyvára fillérekért – innen a máig ható mély meggyőződés, hogy a Telekin, illetve az ötvenes években az Ecseri útra telepített utódjában, amely ma ugyanezen a néven a Nagykőrösi úton van, kincseket lehet előásni. Az a meglepő, hogy ez minden szökőévben egyszer igaz is.

A „kincsek” száma azonban nem olyan nagy, mint amennyi belőle a hamisítvány. Eredeti Szőnyi ritkán jön elő, kamu Scheiber Hugó inkább, és főleg akkor, amikor a festőnek épp ázsiója van. A bolhapiac kínál és elad, mindig és folyvást, és ha nincs originális áruja, festet, gyártat magának. Képet, erdélyi festetlen fenyőbútort, hamis érettségit, nyelvvizsga-bizonyítványt, vezetői jogosítványt, esetenként orvosi végzettséget is, bár a bolhapiac általában tudja, számára hol a határ. Ami azonban tényleg előkerülhet, arra példa néhány színes dia, amelyeken az 1940-ben forgott Gül Baba című film verkfotói vannak. Ezeket Markovics Ferenc fotóművész apja vette a Tangón, amikor B-listázott, tehát politikai vagy faji okok miatt kirúgott jogászként a Telekin csencselt, ebből próbálta eltartani a családját.

Ott vannak persze ragyogó amerikai példák, párat idézek, aztán azt hisz el az olvasó, amit akar. A kilencvenes években egy nyerges vontató sofőrje vett egy képet a bolhán, később kiderült, hogy Jackson Pollock-festmény. Ára 50 millió dollár. A kétezres években két doboz, a Yosemite Parkot ábrázoló üveg bizonyult Ansel Adams híres fotográfus negatívjainak. Kétszázmillió dollár. Las Vegasban, egy garázskiállításon öt dollárért megvett gyerekrajzot a tízéves Andy Warhol műveként azonosítottak, piaci ára 2,1 millió dollár volt. És így tovább. Menjen ön is Amerikába, ha milliomos akar lenni, a New York-i Williamsburgben tudok egy jó régiségpiacot, siker esetén osztozunk. Ajánlhatom még a Vrijmarktot Amszterdamban és Alba városát Olaszországban: szabott időben mindkét helyen maga a lakosság ül ki az utcára saját limlomjaival vagy értékesebb tárgyaival, amelyeknek így megismerhető történetük lesz.

Addig is, a városligeti hely megszűnte után adózzunk tisztelettel a régi bolhavilág emberei előtt, akik között a hierarchia csúcsán gazdag kereskedők is voltak, de a többség nehezen élt meg a múltból és a jelenből is – hiszen a régiségárusítást mindig kísérték a kor kínai piacai, de idősebbeknek említhetünk KGST- vagy külön lengyel piacot is. Magyarán igazából a szegényebbek helyei voltak ezek a placcok, ahol az alsóbb osztályú eladók a handlék, a „sétáló” ószeresek voltak, fölöttük a tőlük vásárló zsibárusok, majd a már említett kereskedők, akik mindkettejük árujából vették, ami nekik kellett. A jövedelmi különbségeket jól mutatják a helyárak: a harmincas években egy a földről áruló, „csóringernek” nevezett ószeres napi 40 fillért fizetett, a zsibárus a bódéja után 26 pengőt havonta, a kereskedő pedig 65 pengőt. A szegénységnek is vannak mindig gazdagjai.

Ma már ilyesmi nincsen, mint ahogy a bolhapiacokon átszűrődő múlt sem a régi. Nem is mindig múlt. A rendszerváltás előtt árult nyugati kölnisüvegek például inkább a vasfüggöny szellemét idézték, nem a régvoltat, amelyet később a szocialista korszak emlékei írtak felül: a Szocialista Munka Hőse és a Kiváló Munkásőr díjak, Lenin- és Sztálin-képek, bronzok, néhol egy-egy Hitler-plakettal megszórva. A bolhapiac által megidézett múlt ma pár évtizedet jelent, az ennél régebbi tükrök megvakultak, a selyem szétfoszlott, a rozsda megette a nagyapa sarlóját. A szerző tehát ezt a választ kapta arra a gyerekkori kérdésére, hogy hová tűnnek a világ dolgai. Hát a semmibe, fiam. A bolhapiac csak a mulandóságra adott vigasz, nem az örökkévalóság ígérete. Ilyesmivel rendes kereskedő nem foglalkozik.


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com