A hálószobábkba is bekopogtat a NER – Állami technikák szaporodásjavításra

ratkó korszak

„Kedves Rákosi elvtárs, előbb az ól, aztán a disznó.” Nádas Péter önéletrajzi regényének (Világló részletek) egyik hőse, konkrétan az író édesanyja vágta ezt a pártvezér fejéhez az Akadémia utcában összehívott szűk körű megbeszélésen. „

A megbeszélés tárgya egy születésszabályozási törvény bevezetése volt” – tudósít Nádas, akinek az anyját nem sokkal korábban tüntették ki a Magyar Népköztársasági Érdemérem arany fokozatával. „Meglehet, őt akarták valaminek kinevezni” – véli az író, ám a kiteljesedés a nyári kánikulában mégis elmaradt. Rákosi elmondta, hogy a Politikai Bizottságban „az elvtársak elégedetlenek a népszaporulattal”, majd ismertette az ebből fakadó népgazdasági gondokat, „a munkaerő-gazdálkodással szemben támasztott igényeket”. Nádas anyja annyira felháborodott, hogy a hozzászólások résznél felpattant és alaposan beolvasott. Szerinte fordítva kell csinálni, előbb óvoda kell, gyermekjóléti intézmény, jó iskola, pelenka, bába, spatula. És nem feledhetik a nők önrendelkezési jogát sem. A szeánsz kínos véget ért, Rákosi elvtárs, más fontos teendőire hivatkozva kihagyta a délutáni folytatást. Kínos áthallás volt a hozzászólásban, hogy Rákosit a pesti szlengben „hízott disznónak” nevezték.

Hogy a drákói nemzetnövelő csomagot miért épp a sztálinista hatalom vezette be, máig kérdés, ugyanis a jobboldalon is volt hozzá muníció, sőt, a tudatos demográfiai átszabásnak korábban inkább jobboldali elkötelezettjei akadtak. Krémer Balázs szociológus-szociálpolitikus szerint maga a téma középkorias, eredendően nacionalista toposz. A nemzetek nagysága, hatalmi státusza a nacionalizmus felfogása szerint a tömeghadsereg erején, vagyis a létszámán múlott. Nemzetként akkor lehetünk nagyok, ha minél többen masírozunk, ezzel szemben, ha fogyatkozunk – azon túl, hogy kihalunk –, elvesztjük identitásunkat is. És a kicsik mindig nagyok akartak lenni.

A gondolat a Kádár-kor bújtatott népi-urbánus vitáiban meg a rendszerváltás után is felbukkant. Egy március 15-i ünnepen Für Lajos hadügyminiszter a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről értekezett arról, hogy szaporodásunk elkerülhetetlen, különben megelőznek minket a szerbek, általában a rivális nemzetek. Szaporodásjavító miniszter harminc év alatt több is akadt, elkötelezett nemzetnövelő volt például Orbán exminisztere, a feledhetetlen Mikola doktor is.

Ratkó Anna (középen) egy korszak névadója lett

Európában a termékenységi ráta vagy teljes termékenységi arányszám a legfrissebb adatok szerint átlagosan körülbelül 1,6, ami némileg leegyszerűsítve a szülőképes korú női népességre jutó születések átlaga. Ez a ráta Franciaországban és Svédországban a legmagasabb, 1,9 körüli, Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban és Lengyelországban a legalacsonyabb, 1,4 alatti.

A magyar születésszám alacsony ugyan, de nem tartozik a legalacsonyabbak közé. Demográfiai értelemben a legrosszabb helyzetben azok az országok vannak, ahol alacsony a szülésszám, és nagy az elvándorlás mértéke, magasabb, mint Magyarországon. Ilyen Bulgária és Románia. A magyar eset annyiban speciális, hogy bár a termékenységi ráta lassan emelkedik, a gyerekválallási korban lévő nők száma csökken, ezért a népességfogyás továbbra is jelentős.

Világviszonylatban egyébként már nem Európában legalacsonyabb a termékenységi ráta, hanem a fejlett távol-keleti országokban, de például a nagyon szegény Bangladesben is jelentősen csökke nt az elmúlt évtizedekben.

Rákosiék idején még előfordult, hogy a termékenységi arányszám majdnem háromra ugrott fel. A Ratkó-korszak az abortusztilalommal, az agglegényadónak nevezett, a húsz és negyvenkilenc közötti korosztályt sújtó gyermektelenségi adóval, a frissen bevezetett személyi igazolvánnyal, amelybe bejegyezték a gyermekek korát és nevét is, az illegális abortuszt sújtó drákói büntetési tételekkel szaporodási abroncsba fogta a társadalmat. Az évtized elejétől 1957-ig a becslések szerint hatszázezres, más számítási mód szerint az ’56-os kivándorlást és a javuló egészségügyi ellátást is beszámítva 800 ezres lehetett a népesség gyarapodása. Krémer szerint a baby-boomhoz a terror mellett a korhangulat is hozzájárult. Háborúk után mindig csúcsokat dönt a születési hullám, az elképesztő vitalitás, tartós béke idején mindez megfordul. A hatvanas években idehaza látványos is volt a visszaesés.

Hogy a Ratkó-korszak tényleges gyarapodást hozott-e, arról megoszlanak a vélemények. Krémer Balázs szerint csak annyi történt, hogy a hazai korfa „kihullámosodott”. Ma legalább három Ratkó-nemzedékről tudunk. A klasszikus Ratkó az ötvenes években, a Ratkó 2. a hetvenes évek elején, mikor szülési korba lépett a „nagy nemzedék”, de mivel a gyerekek gyermekei is többen lettek, a kétezres évek elején megjelentek a Ratkó 3. unokák. Utóbbiak meg is szakították a sort, valóságos szülési sztrájkba fogtak. Az ötvenes évek robbanása az epicentrumtól távolodva egyre kevésbé érzékelhető, ami egyúttal azt is jelenti, hogy nincs olyan állami eszköz (erőszak), ami a korszellemet és a nagy demográfiai trendeket legyőzheti.

A drákói jogszabályokra egyébként a fogadókészség jobboldalon is megvolt. Korábban sem volt ismeretlen, de Trianon óta valósággal tobzódhattunk a nemzethalál-víziókban. A népi áramlat hívei (Kovács Imre, Kodolányi János, Erdei Ferenc, Veres Péter), évtizedekkel korábban is az állami (vagy legalább a társadalmi) beavatkozás élharcosai voltak. Az is tévhit, hogy a termékenységmánia hazai specialitás. A mozgalmak átszőtték Kelet-Európát, megjelentek narodnyik, konzervatív, fasisztoid vagy sztálinista változatban is. A kihalás miatt aggódó népi írók a narodnyik tömbhöz tartoztak, a társadalmi viszonyok bírálatára összpontosítottak. A „természettől jólelkű parasztra”, az „elsodort falura”, melyet a nagybirtok vagy a „zsidó kapitalizmus” fojtogat. A fasisztoid gyarapodáseszme a pozitív termékenységi mutatóban a biológiai életerőt fedezte fel. A sztálinista változat közismert.

Demográfiai nacionalizmus

A felvilágosodás gondolkodói szerint a társadalmak akkor működnek jól, ha kellő anyagi gyarapodás mellett harmonikusan növekedhetnek. Thomas Malthus és hívei a jámbor célt annyiban differenciálták, hogy hamarosan bekövetkezhet a demográfiai átmenet, az emberiség belép egy jobb halandósági mutatókkal rendelkező, alacsonyabb termékenységű korba. A szaporodás üteme csökken, majd stabilizálódik egy szinten. Mivel a várt stabilizáció nem következett be, ez magát a modellt is megkérdőjelezte. A jóléti társadalmak jelenleg a „természetes fogyás”, a növekvő elöregedés állapotában vannak. A világ számos pontján a kormányok kétségbeesett kísérleteket tesznek arra, hogy a fogyást megállítsák. Terjedőben van a demográfiai nacionalizmus is, melyben a demográfia és a hatalmi politika fenyegetően összecsúszik.

Orván Viktor víziója, miszerint a termékenységi rátát 2030-ig 2,1-re kívánja a Fidesz emelni, elsőre túl merésznek látszik és még mindig nem válaszolná meg a népességfogyás kérdését. Kapitány Balázs és Spéder Zsolt a tavaly megjelent Hegymenet című kötetbe írt tanulmányukban azt  állítják, ha a termékenységi arányszám 2018-ban egy csapásra kettőre ugrana, akkor más befolyásoló tényezőket változatlanul hagyva a népességcsökkenés csak 2053-ra állna meg, 8,9 milliós létszámnál. Mondandójuk lényege, hogy bár a kormány a termékenységnövekedést látja a legfontosabb faktornak, az önmagában nem gyakorol döntő hatást a népességszámra, koncentrálni kellaz élettartam növekedéseinek feltételeire is és arra, van-e, lehet-e tartós bevándorlási többlet.

Azt mégsem lehet álltani, hogy az állami  beavatkozás minden helyzetben hatástalan. Melegh Attila demográfus, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa úgy látja, nem biztos, hogy az állami szándék nem szenved csorbát, nem biztos, hogy a kormányok elérik céljukat, de a beavatkozásnak „valamiféle hatása” mindig van, legyen az családi pótlék, csok, gyes, gyed vagy családi adókedvezmény. Más kérdés, hogy a társadalom a kormányzati szándékot könnyedén kicselezi, az eredmény többnyire hibrid. Például előre hozza a későbbre tervezett szülést, a csok elsőlakás-koncepciója második (jobb) lakásra változik, nem beszélve az ingatlanpiaci felfutásról.

– Bele lehet a rendszerbe nyúlni – mondja Krémer Balázs –, de a női szerepek változásait pénzzel nem lehet átalakítani. A társadalom, amint teheti, korrigál.

A gyes (1967) és a gyed (1985) története megér egy misét. A hatvanas évek reformvitáiból, politikai bizottsági jegyzőkönyveiből szövegszerűen kihámozható, hogy a dolognak semmi köze nem volt a családhoz, a népesedéspolitikához. A párvezetés 1967-ben, mikor a gazdasági reform bevezetését fontolgatta, attól tartott, hogy a változás átmenetileg munkanélküliséghez vezet. Úgy döntöttek, hogy a problémákat megelőzve a nők egy részét tudatosan kivonják a munkaerőpiacról. A korszak sajtója persze „világszinten egyedülálló” családpolitikai döntésként propagálta a dolgot.

A gyed a korszellemhez igazodva eredetileg a jómódúakat célozta volna meg. Az volt a vezérszólam, hogy „vonzóvá kell tenni a gyermekvállalást a magasabb jövedelmű (iskolázott) nőknek is.” Míg a gyes alanyi jogon járt és a gyermek hároméves koráig tartott, az 1985-ben bevezetett gyedet az anya másfél évig kapta, jövedelemfüggő volt, s letelte után az értelmiségi nők visszatérhettek a korábbi karrierútjukra.

A 2010 óta kibontakozó NER-családpolitika burkoltan, nehezen bizonyíthatóan ugyan, de az imádott felső középosztályt preferálja, míg a szegényeket kigyomlálja. Széles nyilvánosságot kaptak azok – a rendszerváltás idején még csak háttérben megfogalmazott – vádak, melyek „semmittevő, családi pótlékból élő cigányokról” szóltak.

– Ne szépítsük a dolgot, mindig volt értékes és kevésbé értékes gén, értékes és kevésbé értékes család. Ezért van minden családpolitikának egy kicsit rasszista szaga. A családi pótlék befagyasztása, adókedvezményre való váltása ki nem mondva ezt szolgálta. Az adókedvezmény annak előnyös, akinek van miből adóznia – mondja Krémer Balázs.

Amit pénzben egy szegény országban adni lehetett, a korábbi magyar kormányok kiszórták, minden petárdájukat eldurrogtatták. A végeredmény ismert: hazánk népessége pár évtized alatt 10,7 millióról 9,8-ra apadt. Legendák keringenek róla, pontos adatok nincsenek, de tény, hogy a magyar gyerekek jó része ma már külföldön születik meg, idehaza csupán anyakönyvezik őket.

– Nincs olyan megoldás, ami a demográfiai trendeket képes hatékonyan befolyásolni – zárja gondolatmenetét Krémer Balázs. – A gyerek nem ötéves program. Minimum huszonöt évre, valójában egy életre szól. Pénzen az állam sem tud gyereket venni. Retorikában lehet megújulni, politikai trükközéssel a gazdagabbakat még gazdagabbá tenni.

De van más szempont is a pénzen kívül. Pár évtized alatt kiderült, hogy a hatékony demográfia ott működik, ahol kicsi a munkanélküliség, létező dolog a foglalkoztatáspolitika, ahol viszonylag jó színvonalon el lehet a gyereket tartani. Ahol olyan minőségű gyermekintézmények működnek, amelyekre munkaidőben is rá lehet bízni a gyereket. Ahol a nő önálló egzisztenciaként, egyedül is fel tudja nevelni, ami azért is logikus, mert a gyerekek fele házasságon kívül születik. A családpolitika és a sikeres demográfia alapja az emancipációs lépesek sorozata. A magyar családpolitika jelenleg fordított elven működik. A Fidesz bölcsei gyakran utalnak arra, az a legjobb családvédelem, ha a nő némi állami rásegítéssel hazamehet babázni.

168óra


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com