A főnyeremény neve: Martin Schulz

orbán és martin schulz

Mi a közös a német szocdemek kancellárjelöltjében és a magyar kormányfőben? Sok minden – de három dolgot kiemelnék: egyiket is, másikat is maximális támogatottsággal emelgetik pártbeli berkekben főfőnökké; egyik is, másik is iszonyú harcias a verbális politika frontján; egyiknek is óriási szüksége van a másikra, másiknak is az egyikre.

A 2010-es évek politikájának nem csupán hazánkban kifejezett jellegzetessége az agresszivitás. Hiába vagyunk hajlamosak feltételezni, hogy a népi-urbánus szembenállásban gyökeredző magyar átok eredménye, amit látunk, az egy igazságnak mindenhol birtokában van mindenki. Avagy: mindenki valaki máshoz képest valaki. A csaták eme igazságok nevében zajlanak, de nem értük és az érvényesítésükért, csak a szavazók kegyeinek elnyeréséért. Ha a kettő egybeesik véletlenül – bizonyos korszakokban akár ez is megtörténhet –, az kegyelmi állapot. Most nem ilyen időket élünk. Az internetes tömegdemokráciák korában, amikor több harsányság kell, mint valaha, hogy egyáltalán fel lehessen ébreszteni a brutális hír- és álhírinfláció sújtotta közönséget, választó legyen a talpán, aki megtalálja az ocsúhegyek között a kevéske búzaszemet.

Legalább ennyire fontos, hogy végérvényesen nemzetközivé lett a világ. Hogy a nemzetállamista kontramozgolódásnak – amely egyik élharcosának szerepében oly nagy előszeretettel tündököl Orbán Viktor – mi a tényleges tartalma, nehéz megfejteni, de a függetlenség megvédésének szakadatlanul hangoztatott szándéka retorikai elemként hatékonyan működik. A nemzetköziséget nem azért említem, mert a frissiben felnőtt generációk bátrabbjai számára jelenleg nem léteznek határok – itt nem az érkezőkre és érkezni próbálókra utalok –, hanem azt mondom: bal és jobb örökös szembenállásának terepe szélesebb síkokra tevődött át.

Azzal és annyival jár előbbre nálunk a többiekhez képest Orbán Viktor, hogy neki régóta nem a szocialisták vagy mások a riválisai a tér túloldalán. Azok után, hogy Gyurcsány Ferenc kiiktatott egy komplett pólust, a Fidesz első embere kinőtte ezt a 93 ezer négyzetkilométert. Beköszöntött 2010, az első kétharmad, és ő ott állt ellenfél nélkül. Nem buta ember, tudta, hogy ez a szituáció rövid távon kényelmes, ám előbb-utóbb visszaüt a konstelláció. Ekkor találta meg magának Brüsszelt és a külön utat. Adódott.

Szokásunk okoskodni arról, hogy a miniszterelnök rendre megérzi, mi az, ami közeledik. Lám, a menekültbalhéra is elsőként reagált, és ugyanígy megjósolta például Donald Trump diadalát is. Mármost, ha így van – mi lesz akkor 2017-tel, a lázadás évével?

A határkerítést már nem utálja annyira elvhűen senki Nyugaton, és amerikai elnök lett az excentrikus milliárdos, de ennyi. Harmadjára nem a radikáljobbos jelöltet választották kancellárrá Ausztriában, Geert Wilderst meg úgy elverték a mérsékeltek Hollandiában, mint a kétfenekű dobot. S bár Franciaországban Francois Fillon megbukott, mielőtt elkezdődött volna a verseny, mégsem Marine Le Pennek áll a zászló, Németországban pedig nemhogy az AfD-nek nincs esélye, Angela Merkel újrázási sanszai is csökkennek.

E fejleményekből is kitűnik, a tendenciákkal kapcsolatos bizonyosságok eszetlen hirdetése sehova sem vezet. A politikus megengedheti ezt magának – mást nem is tehet a kötelező harsányság jegyében –, ám az elemzőnek ildomos szerényebbnek lennie.

Ugyanakkor a sikeresség lényege nem az, hogy mindig telibe kell találnia minden miniszterelnöki prognózisnak. A hatalom megszerzése-megtartása azon múlik, ki hogyan reagál a napról napra változó kihívásokra. Ki képes elhitetni, hogy érti, mi történik körülötte, és okos válaszai is vannak. A legkevésbé sem muszáj, hogy ezek hosszú távra szóljanak, már csak azért sem, mert az inga lengése nem kiszámítható. A káoszból kell kifaragni a rendet. Vagy rendet vágni benne? Ahhoz Magyarország nem elég nagy és erős, hogy erre tegye fel magát és a téteket. Orbán Viktor bölcsen tudja ezt is.

Vessünk közben még egy pillantást a számunkra legfontosabb európai államra. Németországban hihetetlen hullámzások voltak az elmúlt másfél-két évben. A migrációs dilemmákra adott hibás reakciók előbb kis híján maguk alá temették Angela Merkelt, aki azonban sokadszorra is erős asszonynak bizonyult, kiemelkedett a habok közül. Megint úgy nézett ki egy darabig, hogy marad a tetőn, aztán kapaszkodni kezdett az SPD, élén Martin Schulzcal, és most épp senki sem sejti, ki nevethet a végén.

Visszatérő itthoni feltételezés az is, hogy Schulz kancellárrá emelése katasztrófa lenne a magyar kormány számára. A csudát. Állítom: Orbán Viktor keresve sem találhatna ideálisabb ellenséget az SPD-snél. Tökéletesebb formát nem ölthetne a szalmabáb. Hogy a kettejük közti háború eszkalálódása hazánknak mennyire lenne jó, az már más kérdés. De hát mondtam is: kegyelmi pillanatokra nemigen számíthatunk napjaink valóságában.


*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com