A Földön kívüli élet kutatása a Földön, és a Földön kívül

bolzgók

Ha fogadni lehetne arra, hogy az eljövendő húsz évben melyik tudományterületen születik a legnagyobb szenzációt jelentő felfedezés, nagy összegben mernék fogadni az asztrobiológiára.

Persze itt máris ki kell igazítanom magam, mert ma már az asztrobiológia nem egy új tudományág, hanem inkább olyan közös nyelv, amelyik lehetővé teszi, a természettudományok különböző területein dolgozó kutatók együttműködését. 

A csillagászat és a biológia határterületén tevékenykedő kutatókhoz a földtudományok művelői, fizikusok, kémikusok csatlakoztak, sőt ma már a műszaki tudományokban is sokan dolgoznak asztrobiológiai témákon.

A cél a Földön kívüli élet lehetőségének vizsgálata, és az univerzumbeli élet helyének megértése. Ez természetesen mély szakértelmet kíván, amelynek egy-egy kutató csak valamely szűkebb területen van a birtokában.

A csillagos égbolt titkai már az ókor emberét is foglalkoztatták. Ismertek voltak a Tejút közeli, fényes csillagai, a nagybolygók a Merkúrtól a Szaturnuszig, sőt a jó szemű csillagászok néhány kettős és hármas csillagot is fel tudtak ismerni. Az emberek fantáziáját foglalkoztatta, hogy mi lehet a csillagok szférájában, némelyek azon is eltöprengtek, hogy vajon élnek-e ott emberek. A távcső feltalálása sok felfedezést hozott, megtalálták az Uránuszt és a Neptunuszt (a Plútót csak 1930-ban), a Jupiter holdjait, és egyre több, távoli és halvány csillagot és ködöt ismertek meg. A Földön kívüli élet kérdése viszont hosszú időn át az üres fantáziálás és a fantasztikus irodalom témája maradt. 

Bár a Földön kívüli élet létezésére bizonyítékaink nincsenek ma sem, (bár az nem lehet, hogy ne létezzen), az űrteleszkóp (Hubble) és az űrszondák (például a szeptember közepéig működő Cassini) létrehozása, és rendkívüli érzékenységű műszerekkel való felszerelése olyan információkat szolgáltatott, amelyek gyökeresen átalakították az asztronómiai képünket.

Kiderült, hogy nem a bolygókkal rendelkező csillagok, vagy a kettős, hármas vagy többes csillagrendszerek a ritkák, hanem éppen ellenkezőleg, a magányos csillag megy ritkaságszámba. 

A múlt század utolsó évtizedében sikerült közvetlenül megfigyelni az első, a Naprendszerünkön kívüli bolygót (exobolygót), és ma már a felfedezett exobolygók száma 2000-hez közelít. Eleinte a Jupiterhez hasonló (sőt annál sokkal nagyobb) óriás gázbolygókat sikerült találni, de a műszerek teljesítőképességének fokozása révén ma már számos, a Földhöz hasonló kőzetbolygót is ismerünk. Sőt, egy éve jelentette be a NASA, hogy megtalálták a “második Földet” (a Proxima b-t), ráadásul itt a szomszédban, a Proxima Centauri körül, amelyik egy vörös törpe csillag a Kentaur csillagképben.

Az űrteleszkóp és a földi távcsövek műszereinek teljesítőképessége ma ott tart, hogy nemcsak az exobolygók felfedezésére képesek, hanem annak vizsgálatára is, hogy van-e légkörük, tartalmaznak-e felszíni vizet, folyékony vagy fagyott állapotban, és megtalálhatók-e a földi típusú élethez nélkülözhetetlen olyan elemek, mint a hidrogén, szén, nitrogén, kén és a foszfor.

A Naprendszeren kívüli élet kutatásánál semmivel sem kevésbé érdekesek a tizenhárom éve útjára indított, és szeptember 15-ig működő Cassini űrszonda eredményei a Szaturnusz Enceladus nevű holdján létező, vagy lehetséges Földön kívüli élettel kapcsolatban. 

Az Enceladust vízjég borítja, és a Cassini tömegspektrométere hidrogénmolekulákat mutatott ki a jeges felszínen.

A kutatók szerint ez a jég alatti vízóceán és a tengerfenék kőzetrétege közötti hidrotermikus reakció eredménye lehet, következésképpen az óceán mélyén lehetőség van arra, hogy metán jöjjön létre. A földi óceánokban ugyanez a reakció, és ugyanezek az anyagok szolgáltatták az élet kialakulásához vezető körülményeket. A mély tengerekben, ahova a napfény már nem hatol le, ma is élnek olyan mikrobák, amelyek metánból nyerik az energiát.

Miközben az űreszközökkel a távoli égitestek viszonyait kutatjuk, paradox módon a “földi földönkívüli” élet kutatását is teljes energiával folytatni kell. Extremofileknek nevezzük azokat az élőlényeket, amelyek a földi élethez szükséges feltételrendszer szélsőséges értékeinél is élet- sőt szaporodóképesek. Az extrém hideget, meleget, szárazságot, vagy szélsőségesen sós, savas vagy lúgos közeget tűrő élőlények tanulmányozása segíthet abban, hogy az exobolygók feltételeinek vizsgálata során kiválaszthassuk azokat, amelyek élőhelyként szóba jöhetnek.

Persze érhetik a kutatókat meglepetések, még itt a Földön is. Johannesburg közelében, a Mponeng aranybányában fedezték fel amerikai kutatók a legmagányosabb baktériumot, a Desulforudis audaxviatort. 

Egyelőre olyan élőlényt nem ismerünk, amelynek egyáltalán ne lenne szüksége vízre, de ez lehet sziklarepedésekben szivárgó víz is. A D. audaxviator esetében nehéz eldönteni, hogy egyáltalán használható-e vele kapcsolatban az ökoszisztéma kifejezés, mivel az élőhelyén, 2800 méteres mélységben 99,9 %-ban csak ez a faj él. 

A szükséges energiát az urán radioaktív bomlása során keletkező hidrogénből és szulfátokból nyeri. Mivel ez a faj egyedül él, kénytelen a szerves anyagokat saját maga felépíteni, a kőzetekben levő vízből, szervetlen szénből és az ammónia nitrogénjéből. A stabil élőhelyeken élő baktériumoknak nagyjából 1500 génjük van, ezzel szemben a D. audaxviator 2157 fehérjét kódoló génnel rendelkezik. 

Ez az egyáltalán nem szokványos genom tartalmaz mindent, ami a mikroorganizmus független létéhez és szaporodásához szükséges, ez kódolja a nélkülözhetetlen szervetlen anyagok beépítését, a szabadon való mozgást, a vírusok elleni védelmet, és kedvezőtlen körülmények esetén a spóra állapot kialakulását.

A D. audaxviator meglehetősen ellenálló, a szélsőséges körülményeket is jól tűrő élőlénynek mutatkozik. Egyetlen dolog van, amire nincs felkészülve: nem tudja elviselni az oxigén jelenlétét.

Szerző: Wirth Lajos

*


*

Top
Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com